2010. március 14.

Már teljesen belaktuk a lakásunkat, még mindig imádjuk és áldjuk a szerencsénket, hogy váltottunk, és bevállaltuk az evvel járó macerát, ami már a múlt ködébe vész!:-)

Az amerikai házaspár is eljött pénteken, ők voltak az első vendégeink, nemcsak ebben a lakásban, hanem itteni életünkben, eddig mindig mi voltunk azok, akiket vendégül láttak, hát most mi tettük ezt. Zöldborsólevest kaptak először, ez jó választásnak tűnt, mert a férj imádja a leveseket, aztán rakott karfiolt csináltam igazi magyar kolbásszal, majd egy túrós-őszibarackos sütit dobtam össze. Mindenből kétszer szedtek, tehát vagy rettentően udvariasak, vagy tényleg ízlettek nekik a házias, magyar ízek. Evvel persze meg is pecsételték sorsukat, mert máskor is hívni fogjuk őket!:-)
A vendégvárás mellett két csodás zenei program is színesítette az életemet a héten, kedden míg Lala Koblenzben volt hivatalos utazáson, én a Holland Filharmonikusok koncertjére mentem el, ahol Rahmanyinov és Sosztakovics műveiből adtak elő. Bevallom, nem vagyok nagy komolyzene-rajongó, de nagy borzongással és lúdbőrös karral hallgattam a zeneműveket, annyira megérintettek. Erika kezdte belém csepegtetni a komolyzene szeretetét, jó úton halad, de még nem vagyok elvakult fan.:-)
A másik zenei csemege a tegnapi "Trója" volt. Ez egy két órás tánc-show, a szereplői (szerintem balett)táncosok, csodaszép korhű ruhákban Trója történetét táncolják el. Monumentális, fergeteges, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni! Az egész vállalkozás török, a rendező, a jelmeztervező, a táncosok mindannyian. Berlinben a tegnapi előadás volt az egyetlen a két éve átadott O2-ben, teljesen megtelt a nézőtér, ami azért meglepő, mert a stadion hatalmas (kb. 15 ezren voltunk), és finoman szólva a törökök nem népszerűek Németországban. És nem csak törökök voltak a nézőtéren...Ha eljut Magyarországra a vándortársulat, feltétlenül nézzétek meg!

Jövő héten lesz a Diplomata Bál, amiről majd megint próbálok képeket mellékelni (a tavalyi piros ruhás esemény az). Idén már felkészültebbek voltunk, mert megszerveztük, kivel üljünk egy asztalhoz. Tavaly még azt mondtuk, mindegy, mert nemigen voltak barátaink, akikhez ragaszkodtunk volna, de idén már biztosra mentünk, és a fentebb említett amerikai házaspárral, illetve a kedvenc finnjeinkkel fogunk remélhetőleg egy fantasztikus estét eltölteni!

2010. március 7.

Itt vagyok, ragyogok! Nagy meglepetésünkre keddre ígérték az internetet, erre negyed 9-kor felvert egy srác, hogy az internetes cégtől van, kötné be, hogy mielőbb használhassuk! Hoppá! Ha így is lehet, miért szívattak először?! Szóval ezért tudok friss beszámolót írni nektek, mert nem kellett várni az internetre.
A másik meglepi maga a költözés volt. Tokkal-vonóval 5 óra alatt lezavarták az egészet, h8-h2-ig, pedig mint már írtam, 5 szoba+ egy feneketlen pince minden tartalmát át kellett hurcolniuk. Hát basszus, megcsinálták! Utána már csak a kipakolás várt ránk, ami egész csütörtökig elhúzódott, most hétvégére meg a finomságok maradtak: ablakpucolás, képek, lámpák felfúrása (ezek azért, mert ehhez Lala is kellett, és ő napi 8 órát dolgozott a nagykövetségen). Én először kedden mentem be, hát mit mondjak, felemelő érzés volt, alig jöttem bele a gyaloglásba, már meg is érkeztem!:-)

Tegnap kimentünk a kézműves piacra, és megvettük életünk első két festményét egy grúz művésztől, aki kubista és naív stílusban alkot (mi naívokat vettünk, mivel amelyik kubistára fájt a fogunk, azt már korábban eladta), és feltettük a képeket a nappalink falára. Ezeket majd kiküldetésünk lejártakor haza fogjuk vinni pesti lakáskánkba.
Életre kelt a bennem szunnyadó ókori görög istennő, Hesztia is, aki a családi tűzhely istennője, a házias élet, a családi élet védője volt. Lala legnagyobb meglepetésére mostanában szívesebben járom a lakberendezési, mint a ruhaboltokat, és bár a hozott bútorokkal kellett berendezni a lakást, de a kiegészítők, székhuzatok, jópofa, hozzánk illő festmények segítségével nagyon helyes kis lakást rittyentettünk magunknak!:-) Itt még jobban fogjuk élvezni itteni életünket, pedig a másik lakással sem volt semmi bajunk (csak azt a tömegközlekedést tudnám feledni!).
Jövő pénteken már jönnek is az első vendégeink, ez még nem a 30 fős házibuli lesz, "csak" az amerikai házaspárt látjuk vendégül, akiknél mi is voltunk januárban.
Mióta vendégváró-lázban égek, mindenféle recepteket próbálgatok, Lala örömére, mert néha egészen jók is sikerülnek. Visszont pl. joghurttortát akartam csinálni, gondolván, azt a nagy buli előtt is össze tudom dobni, és kész a desszert, de valamit elcseszhettem, mert bár finom volt, de egyáltalán nem volt hajlandó megdermedni, ugyanolyan folyós maradt, mint amikor összeállítottam. Utólag rájöttem, valószínűleg a hozzávalók arányát ronthattam el, mert ami már a készítésnél is fejtörést okozott, az a "fél csomag zselatin" volt. Oké, de mekkora csomagolás fele? 15 és 30 grammos csomagot is vettem, de gyanítom, lehet kapni más mennyiséget is. Szóval a hasamra ütöttem, és olyan 7 grammot tettem bele, ami szerintem kevés volt. Lehet, hogy a jövő héten még egyszer megpróbálom, mert ha sikerülne, nagyon finom tudna lenni! Szerintetek? Hozzáértő konyhatündérek kommentjeit szívesen venném! Vagy akár recepteket is. Muszáj Magyarország renoméját megőriznem, hogy a magyar konyha ízletes (bár egy kicsit fűszeres). :-))

2010. február 28.

Utáltam is ezt a hetet, meg vártam is már hónapok óta. Holnap ugyanis költözünk az új lakásunkba, közel a Potsdamer Platzhoz, de tudjátok, minden költözést megelőz egy összepakolás... Igaz, hogy költöztető cég fogja magát a cipekedést megcsinálni, de a dobozba rakodás az a mi feladatunk volt. Már 4 napja ezt csináljuk, mostanra lettünk kész, még gyorsan megírom ezt a blogot, Lala felteszi az internetre, aztán szét is bombázza a gépet, hogy ki tudja, mikorra legyen érdemes megint összerakni (mikor kiköltöztünk Berlinbe, két és fél hónapot kellett várni az internetünkre, nagyon remélem, ez most lecsökken napokra).
A pakoláson kívül erős fejfájást okozott az, hogy a jelenlegi 5-szobás lakásból egy 4-szobásba költözünk, és bár a négyzetméter ugyanannyi, napokig sakkoztunk a bútorok méretével, összevetve a tervrajz adataival, melyik bútor maradhat, és melyik megy először le a pincébe, aztán majd haza, Magyarországra. A bútorok és a háztartási felszerelések ugyanis a munkahelyünké, tehát vinnünk kell magunkkal, nem bútorozott lakásba megyünk.
Ide már szívesen hívunk barátokat is, a nappalink, ahová jó kis bulikat lehet szervezni, 60 négyzetméteres, tehát van hely arra, hogy elmélyítsük a barátságokat összeröffenésekkel. Március végére hirdettük meg a lakásavató bulinkat, addigra biztos hogy kipakolunk, a hiányzó bútorokat megvesszük (pl. a régiben beépített fürdőszoba-szekrény volt, az újban meg nincs) belakjuk a lakást, és van időm addig karcsú főzési tudományomat felfejleszteni egy kicsit, mert bevállaltam, hogy én fogok 30 főre főzni! Egyelőre utópisztikusnak és lehetetlennek tűnik, de kezdem megszokni, hogy itt mindig szívatom magam, aztán csak megoldom valahogy, akármiről is van szó.:-)
Legnagyobb mázlinkra a kerti asztal és székek is használatban lesznek, írtam már régebben, annak ellenére, hogy a belvárosban fogunk élni, van egy nagy belső kertje a társasháznak, és nekünk két szobánk oda nyílik!!
Eddig még csak a macerát érzékeltük a költözésből, de az első munkanapon, amikor bemegyek a nagykövetségre, realizálódni fog, hogy pár perc gyaloglás után hipp-hopp már meg is érkeztem! Ráadásul úgy néz ki, megérkezett a tavasz, a nagy parkokon kívül mindenhol elolvadt a hó, így újra lehet biciklizni is!

Nem tudom, mikor tudok legközelebb blogot írni, az internettől függ, kérlek benneteket, legyetek türelemmel, amint tudok, újra jelentkezem.
Addig meg gondoljatok rám holnap, és küldjetek nekem kitartást, abból most fogyóban vagyok... Bár holnapra több Culture Clubos feleség jelezte, hogy jönnek és egyrészt segítenek a kipakolásban, másrészt mindenféle finomságot hoznak, mert ugye főzni most nem tudok (nem mintha az ember nem bírna ki egy napot hideg étellel, de hozzák csak). :-) Az más kérdés, hogy' fogjuk megenni, ha nem szendvicset hoznak, mert ki tudja, melyik doboz rejti a tányérokat, evőeszközöket, a szalvétáról nem is beszélve. Mindegy, értékelem a gesztust is, hogy jönnek, és az idejüket adják olyan dologhoz, ami még engem sem hoz lázba, pedig a mi lakásunkról van szó!:-)

2010. február 21.

Tényleg úgy volt ez a kettős fogadás, ahogy a múlt héten megjósoltam. Az elsőre pont nyitásra érkeztünk meg, hogy minél hamarabb el is tudjunk sietni onnan, itt degeszre ettük magunkat főételből, és azt gondoltuk, a másodikon pedig finomabbnál finomabb desszerteket tömünk magunkba. Sajnos itt megbukott a mutatvány, mert nem volt desszert! Sebaj, nem vagyok elveszett leányka, akkor Margarita-koktélból fogom pótolni a kalóriákat. Mivel egyáltalán nem iszom alkoholt, soha, sehol, így meg is lepődtem magamon, hogy egyáltalán az ötlet eszembe jutott, nemhogy tényleg meg is valósítottam, ráadásul kétszer!!, de azon kívül, hogy egy picit szédültem, nem éreztem, hogy eláztam, és szeretnék mondjuk az asztalok tetején meztelenül táncolni!.-)
Olyan érdekes, Lala meglátott valakit a teremben, és mondta, hogy odamegy üdvözölni, otthagy engem egyedül. Emlékszem, megérkezésünkkor ugyanilyen szituáció volt, mire bepánikoltam, atya-ég, mennyire egyedül vagyok egy zsúfolt teremben, mit csináljak, hová menjek, jaj, jaj, mi lesz velem?! Most meg bólintottam, és jólesően szétnéztem a teremben, a sok ismert arc közül kihez menjek oda legelőször. Hihetetlen jó érzés volt!
Van egy új lengyel házaspár, nagyon szimpatikusak, és mivel anno odamentem ismerkedni a feleséggel, így mindig nagy, hálás mosollyal köszöntenek, ha meglátnak. A bibi csak az, hogy bár a feleséggel szerettem volna beszélgetni, ő sajnos egy kukkot sem beszél sem angolul, sem németül, így a férjjel trécseltem németül, ő "fordított" a feleség és köztem. Ha összetalálkozunk a fogadásokon, mindig azt látom, hogy a feleség el nem mozdulna a férj mellől, bár nem ért semmit a beszélgetésből, de ott marad, mert biztonságot nyújt férje közelsége. Ez kísértetiesen hasonlít régi önmagamra, engem sem lehetett volna elvontatni Lala mellől az elején, de a magam módján megkezdtem tőle a leválást szép lassan avval, hogy angolul tudtam 3 szót, és elkezdtem németül tanulni. Ez a feleség meg nem tanul semmilyen idegen nyelvet, így adok neki még egy hónapot, amíg kitart a fogadásokon, aztán már el sem jön, mert halálosan unalmasnak fogja tartani. És úgy fog hazamenni kiküldetésük végén, hogy minden percét utálta, mert nem szerzett barátokat itt, az otthoniaktól meg eltávolodott lelkileg is, testileg is.
Apropó, otthoni barátságok. Tőlem is lemorzsolódtak jó páran, a legtöbbjét rettentően sajnáltam és képletesen megsirattam, de akik megmaradtak, azokkal például sokkal jobb a kapcsolatom, mint előtte volt. Ráadásul úgy látszik, másfél év kellett ahhoz, hogy fizikálisan is hiányozzunk nekik, mert ebben az évben sokan ki fognak látogatni hozzánk!!

2010. február 14.

A héten megint nem tétlenkedtem, és beindultak a hivatalos fogadások is, jövő héten például kettő lesz egy napon, így először elrohanunk az elsőre, gyorsan meghallgatjuk az üdvözlő beszédet, aztán átnyargalunk a másikra, némi késéssel. Szerencsére ilyen nem sűrűn van, általában figyelembe veszik a szervezők a másik nemzet ünnepeit is, és ha úgy jön ki a lépés, hogy ütközne, az egyik átteszi egy másik napra a fogadását. Hát a jövő hétre nem sikerült megoldani.
A hetem szuper volt viszont, két nem hivatalos Culture Clubos programra is elmentem, az egyiket a svéd barátnőm szervezte, húsgolyót tanultunk meg elkészíteni (hasonló a magyar fasírthoz, csak paprika nélkül persze), próbáltam nem halálra enni magam belőle (hajlamos vagyok sajnos a falánkságra, ha valami ízlik), mert ugyanaznap este az amerikai házaspár is összedobott egy kötetlen bulit, jobbára CC-osokból. Mi feleségek már nagyon ismerjük-szeretjük a másikat, a férjek még csak kóstolgatják egymást, úgyhogy ez inkább női buli volt, a férjek asszisztálásával.:-)
A magyar nagykövetség helyett a májusi divatbemutató a Hard Rock Caféban lesz, már gyorsan le is foglaltuk a helyet, hogy semmi ne jöjjön közbe, így végre magára a divatbemutatóra koncentrálhatunk, és tervezgethetjük a részleteket. A fő szervező feleség amerikai, de legnagyobb megrökönyödésemre engem nevezett ki szárnysegédjévé, mert nekem "fantasztikus ízlésem van a ruhák és tapasztalatom a divatbemutatók terén". Bevallom, jólesik (tudjátok, már Az ördög ügyvédjében megmondta Al Pacino, a kedvenc színészem: minden bűnök közül a legkedvesebb nekem a hiúság) :-)), szóval igyekszem megfelelni eme megtisztelő felkérésnek. Ugyanez a feleség mondta a bulin (sajnos idén nyáron véget ér 3 éves kiküldetésük, és mennek haza), hogy az első év a beilleszkedésé, a másodikban jól érzi magát az ember, a harmadikban meg már a hazatérésre koncentrál, és állandóan sírhatnékja támad, ha eszébe jut, ki mindenkit kell itt hagynia. Ő most ebben az utolsó állapotban van, ezt a mondatot is könnyes szemmel adta tudtunkra. Majd jövőre beszámolok róla, igaza van-e. :-)
Mi most vagyunk kiküldetésünk felénél, a "jól érzi magát az ember"-stádiumban, és egyelőre igazat kell adnom neki, mert hihetetlenül élvezzük itteni életünket. A munka már fél kézzel megy -nekem, Lalának kettővel, de ez otthon is így volt; a várost megismertük már annyira, hogy komfortosnak érezzük, de annyira nem, hogy ne legyen mindig új felfedezni való látvány, épület vagy program. Vannak barátaink, akikkel összejárunk, és megmaradt egy csomó otthoni, akikre öröm gondolni és várni a látogatásukat.
Egészen idillinek hangzik, és bocsánatot kérek érte, de az is. Tudom, még mindig nem vagyok divatos evvel a félig teli a pohár - hozzáállásommal az élethez, de asszem, én már menthetetlenül optimistán fogok meghalni. Remélem a távoli jövőben valamikor.:-)

2010. február 7.

A Culture Club, ez az önkéntesen szerveződő angol nyelvű társaság, aminek én is tagja vagyok, nem tétlenkedik. Egyik tagunk, az ausztrál feleség, már odahaza is lelkes önkéntese volt egy olyan alapítványnak, ami prostitúcióra kényszerített nőkön segített. Itt is felvette a kapcsolatot az alapítvány "leányvállalatával", és bennünket is megfertőzött lelkesedésével. Majdnem minden emberben megvan a segítő szándék, legyen szó beteg gyerekekről, elesett állatokról, vagy kihasznált nőkről. Csak a legtöbben nem tesznek semmi ténylegeset, mert macerás megkeresni azt a szervezetet, ami segít, és különben is, mi a biztosíték, hogy a pénzem tényleg eljut oda, ahová kell?!
Nos, mi adunk egy lehetőséget azoknak a feleségeknek, akiknek adakozó szívük, és kissé lusta testük van. Vagyis csatlakozhatnak a kezdeményezésünkhöz úgy, hogy adhatnak egy ügyért anélkül, hogy az utat ők járták volna végig.
Kitaláltuk, hogy a havonkénti csajos találkozó ne csak a felhőtlen csacsogásról szóljon, hanem ennél kicsit magasztosabb céljai is legyenek. Pénteken szerveztünk egy közös kávézást, ahol bemutattuk a csoportunkat (saját nevünk is van: iwill- international women impacting local lives), és felhívtuk az ügyre a nők figyelmét. Nagy örömünkre jó volt a visszhangja is, és sikerült 200 eurot is összegyűjteni, pedig ez még nem is a gyűjtésről, csak a társaság megismertetéséről szólt.
Kitaláltuk, hogy mindenféle érdekes rendezvényeket szervezünk, amire nagy lehet majd az érdeklődés, például májusban egy nagyszabású divatbemutatót is tervezünk, a fellépő modellek pedig mi magunk leszünk!:-) Legnagyobb büszkeségemre a magyar nagykövet úr nyitott arra, hogy ezt a jótékonysági estet a nagykövetségen csináljuk, így ez még Magyarországnak is jó reklám lehet, nem mellesleg! Nem kiabálom el, még csak a tervezgetés és egyeztetés elején járunk, de nagyon remélem, hogy sikerül öszehozni!!!
És persze gondolhatjátok, mi jutott még Sally eszébe, ami iránt mindig is nagyon érdeklődtek a nők: hát igen, sminkelni. Már nem is írom le, hogy nem értem, hogy tudtak rávenni, mindenesetre sikerült, és március közepén, még az aktuális Diplomata Bál előtt megejtjük az órát (és nem vagyok naív azt hinni, hogy ez lesz az utolsó alkalom). Első körben 16 feleség jelentkezett, ez némileg lehetetlenné teszi a személyes tanácsadást, de mivel "igényeltem" egy modellt, azon fogom bemutatni a lépéseket, és mindenki saját maga megpróbálja lemásolni, nekem "csak" ellenőriznem kell az elkészült munkát, és esetlegesen kijavítani a hibákat. Mivel már nemcsak az angol nyelvű barátaimról van szó, hanem a CC-n kívüli feleségekről is (vannak egy páran, a diplomata testület kb.150 férjből, ergo ugyanannyi feleségből áll, míg a Culture Club csak 12 fős...:-) ), így lesz egy német nyelvű tolmácsom is, mert annyira nem tudok németül, hogy az előadást bevállaljam ilyen nyelven. Az meg más tészta, hogy nem érzem angolul sem, de rám soha senki nem hallgat, én vagyok a legfiatalabb, akit mindig elnyomnak és kihasználnak.:-) (az ismerőseim ennek olvastán hangosan felröhögtek, és azt mondják, ja, én pont ilyen vagyok, akivel meg lehet bármit is tenni, amit ő nem akar. Jóvanna, kicsit határozott vagyok, már az is baj?!) :-)))

2010. január 31.

Öregszem. Olyan dolgokat csinálok, és olyan dolgok tetszenek, amikre azt gondoltam, soha nem fog megtörténni. Először is megöregedtem annyira, hogy hétköznapi öltözékem mindennapi darabja lett a zakó, blézer. Egyelőre még farmerrel hordom, nem szövetnadrággal, de ilyen ütemben fejlődve valamikor jövőre már arra is sor kerülhet...:-)
A másik dolog, hogy Lalával nemcsak átrohanunk az itteni kézműves- és antik tárgyakat árusító bolhapiacon, hanem nézelődünk is, és tegnap uram bocsá!, már vásároltunk is, mégpedig néhány szép porcelán tányért és egy nagyobb tálat. Mindegyikre más gyümölcs van festve, és nagyon finom mintázatú. Ráadásul elkezdtük nézegetni a festményeket is, ha hazamegyünk, a pesti lakásunkba szeretnénk majd egy párat venni. Egyelőre még nem a csendélet tetszik, de egyre inkább félek magamtól, mikor jutok el odáig.:-) Eddig valahogy a festményre mint lakásdekorációra, álmomban sem gondoltam, de most már nem borzongok az ötlet ellen.

Voltam a divatbemutatón, amiről a múlt héten írtam, és nem kell magamon erőszakot tennem, hogy ne kotyogjak ki titkokat, ugyanis mivel eddig nem néztem a tévéműsort, egyáltalán nem voltam képben. Az alapszituáció az, hogy X lányt kiválasztottak a Topmodell műsorba még anno, és hetente morzsolódnak le. Azt sem tudom, most hol jár a műsor, hány lány van még a versenyben. A divatbemutatót márciusban adják le, amikor már csak azok a lányok játszanak, akik itt is felléptek. Kb. 30 lány mutatta be a ruhákat, köztük megbújva az a pár, aki a műsorban szerepel. Az a titok, azt nem szabad elárulnunk, kik ezek, de ha az életem múlna is rajta, sem tudnám megmondani, így nem nehéz betartani a titoktartást.:-)
Mivel a magyar modelleket ismerem, így otthon meg tudtam volna mondani, kik a kakukktojások, de itt fogalmam sincs, melyek voltak a már a szakmában dolgozó lányok, és kik a műsor szereplői. Szóval tőlem továbbra is nyugodtan alhatnak a műsor készítői, nálam jó helyen van a titkuk.:-) Heidi Klum meg varázslatosan néz ki élőben is, hihetetlen, hogy két hónappal ezelőtt szülte meg 4. gyermekét. Most vagy olyan génekkel rendelkezik, ami miatt muszáj irigyelni, vagy olyan kitartó a sportban, amiért szintén muszáj utálni (az én sportfelszerelésem csendesen sírdogál a sarokban már egy hete, pedig megfogadtam, hogy az új évben aztán rongyosra használom őket). Hmm.

2010. január 24.

Bár furcsa mód még mindig nem indult be a partyszezon, eléggé uborkaszezon van, de ez nem jelenti azt, hogy unatkozom is. Megint elkezdtem komolyabban sportolni, amit elfoglaltságaim és kóros lustaságom miatt decemberben kicsit hanyagoltam, de most bepótolom, és majd' mindennap megyek egy kicsit edzeni. Sajnos nem annyit és azt, amit szeretnék, ugyanis a novemberi maratonváltó futóverseny óta a bal lábam nem az igazi, ezért futás helyett csak a meredeken sétálás jöhet szóba, immár másfél hónapja, és még mindig nem jött rendbe.
A sportolás mellett van időm főzőcskézni is, amit, mivel nem kötelező, rettentően élvezek. Leveseket főzök Lalának (én, bevallom, nem szeretem a levest), süteményt sütök (vettünk egy tepsit, de pl. tortaformám még mindig nincs), és állandóan a telefonon lógok, recepteket kérdezve anyukámtól. Most jól kiélem magam ebből a szempontból, mert szerintem Magyarországon megint nem lesz majd időm ilyenekre.
A héten egy magánvacsorán is részt vettünk, és legnagyobb megdöbbenésünkre csak mi voltunk a meghívottak. Ez egyáltalán nem általános, ha már vacsorát ad valaki, akkor több házaspárt meg szoktak hívni, mi is több ilyenen voltunk már, de olyanra, hogy valaki csak bennünket akar, még csak egyszer volt példa. Ráadásul a feleség maga sütött-főzött mindent, finom, egyszerű ételek voltak, így elhatároztam, hogy újonnan megszerzett tudásomat így is kamatoztathatom, és elkezdtem a fejemben szervezni egy olyan vacsit, amit én főzök a barátoknak. Direkt nem gulyáslevesben gondolkodom, mert például a japán konyha sem csak szusiból áll, szóval könnyen lehet, hogy rakott krumplit fognak kapni, teszem azt. :-)

A német tévé legalább olyan színvonaltalan, mint a magyar - tisztelet a kivételnek. Itt nem tudok magyar adásokat nézni, de néha beleolvasva a bulvárba, nem is sajnálom.
Itt is hihetetlen marhaságokat lehet/ne nézni, Lala a híreket szokta meghallgatni, aztán ennyi. De azért azt tudom, hogy a Topmodell kerestetik itt már az ötödik szériájánál tart, bár a műsort még nem láttam. Talán ezután kivételt teszek, mert a jövő héten egy divatbemutatóra megyek, ahol egy német divattervező (képzavar, olyan, hogy német divat, nincs!:-) ) fogja bemutatni a következő évi kollekcióját, és a modellek, akik viselni fogják, ennek a műsornak a résztvevői lesznek, és tévéfelvétel is készül az eseményről, ami majd csak márciusban kerül adásba. Ezért alá kellett írnunk egy titoktartási nyilatkozatot is, hogy nem fogunk beszélni arról, amit ott látunk, úgyhogy bár tudom, rettentően érdekelne benneteket:-), de nem írhatok semmit róla. Mindegy, mókának jó lesz, és élvezhetem, hogy végre nem dolgozóként veszek részt egy divatbemutatón.
És még egy mondat a német nézőkről: itt nagy népszerűségnek örvend a Big Brother, mert a múlt héten indult el a 10.!!!! része. Otthon asszem, két évad után vették le a műsorról, mert nem ment annyira, mint várták. Hát itt megy, ráadásul az RTL-en, este 9-10-től, pontosan nem tudom, mert ENGEM annyira nem érdekel. Nem is vagyok német.:-)

2010. január 17.

No, megettük a finom rizottót, bár őszintén szólva kicsit csalódtam, mert az én csekélyke szakácstudományomban eddig a rizottó úgy szerepelt, mint rizs + valami. Nos, itt csak rizs volt, +valami nem. Hm, ez nekem csak főtt rizs, nem rizottó, de nem vitatkozom egy olasszal a konyhaművészetéről, főleg hogy kaptam tőle ajándékba - csak úgy - egy szupi, eredeti olasz karkötőt. :-)
Apropó, divat. Ez, mint olyan, Németországban nemigen van. Én, aki mániákus vásárló voltam otthon, itt egész egyszerűen másfél év alatt nem találtam olyan üzletet, ahová szívesen vissza-visszanéznék. Olyan egyedi ruhákat árusító, megfizethető kis butikokra, nem a Zarára, vagy Mango-ra gondolok, amik egy kicsit mások, mint a tömegáruboltok. Már előre rettegtem, honnan lesz a márciusi Diplomata Bálra az estélyi ruhám, de legnagyobb mázlimra két különböző helyről mégis csak sikerült beszereznem, az egyik helyen egy csodaszép fekete fűzőre leltem, a másikban pedig egy különleges anyagú bő szoknyára. Már a kiegészítőket is megvettem, most a divatnak megfelelően nem nyakláncom lesz, hanem egy rettentő vastag, 1500 darabos Swarovski-kristállyal díszített karkötőm (amiből kb. 10 estélyi ruhát vehettem volna, de olyan gyönyörűűű!), szóval már emiatt sem kell izgulnom, képeket meg majd teszek fel a bál után, így ti is megláthatjátok, miről írogatok. Tavaly a jó szerencsére bíztuk magunkat, kivel kerülünk egy asztalhoz, de az idén szeretném megbeszélni két barátnőmmel (finn, észt), hogy üljünk egy asztalhoz, így legalább biztosak lehetünk benne, hogy kellemes esténk lesz. Most is szerveztek táncórákat, de már most elkezdődött, nem úgy, mint tavaly, amikor csak két szombatra tervezték a bál előtt, ez most több alkalmas, és komolyabb, de tanulva tavalyból, amikor is minden megtanult lépést tökéletesen elfelejtettünk a bálra, így idén kihagyjuk inkább, marad a megszokott tingli-tanglinak nevezett egyet ide-egyet oda-tökéletes táncunk.:-)
Meg különben is, törpejelmezben, farmerban sokkal könnyebb az embernek elengednie magát, és egy jót tombolnia, mint estélyi ruhában!:-)

Úgy néz ki, végre megoldódik a költözési mizériánk is. Írtam már, hogy Berlin keleti részén, egy csendes félszigeten lakunk, ami ugyan légvonalban csak 8 km-re van a nagykövetségtől, de Lala a kocsiban ülve sokszor azt szívta meg, hogy egyetlen út visz be és ki a félszigetről, ami egy másodperc alatt be tud dugulni, én meg a tömegközlekedésben azt, hogy a legközelebbi S-Bahn, már ha méltóztatik járni, másfél km-re van, tehát először 20 percet gyalogolok, hogy egyáltalán felszállhassak valamilyen járműre, ami bevisz a belvárosba. De március elsejével a Potsdamer Platzhoz költözünk, ami 800 méterre van a nagykövetségtől, vagyis kb. 10 perces gyalogút után magába az épületbe jutok be!!! Juhéjjj!!! Már most azon örömködöm, mennyi időt meg tudunk így spórolni, ami eddig a közlekedésre ment el. Ráadásul a vicc az, hogy olyan házba költözünk, aminek van belső kertje, így a hálószobából egyenesen kisétálhatok oda! A belvárosban. :-)))

2010. január 10.

Nem akartam elhinni, hogy tavaly ilyenkor is ilyen uborkaszezon volt, így elővettem a naplómat (bizony, totálisan grafomán vagyok!!), és elolvastam a tavaly januári részt. Hát igen, a fű sem nőtt. Csak a hó esett akkor is. Amennyire zsúfolt volt a decemberünk, annyira üres ez a hónap, ami valójában nem is baj, mert így a magánprogramjainkra tudunk koncentrálni, de akkor is furcsa ez a nyugalom az alig három héttel ezelőtti őrülethez képest.
Persze a Culture Clubosok nem bírnak magukkal, és a holland barátnőm egy "üljünk össze egy kellemes pici étteremben, beszélgessünk, és együnk egy jót kötetlenül"- estet szervezett tegnapra, ahol 6 unatkozó házaspár komolyan vette, és összeült. Köztük mi is, persze Lala morgott előtte, hogy angolul kell majd beszélgetni (hát bizony, pont ez a clubunk lényege, buta, németül nem beszélő csajok társasága:-) ), de valahogy mégis megértettük magunkat.
Nagyon komolyan veszem az angolt, mostanában például az amerikai "Médium" sorozatot vettük meg DVD-n, angolul és németül van meg sajnos, magyarul nincs, így kénytelen vagyok eredeti nyelven nézni. Egy rész kb. 40 perces, nekem, aki meg-megállítom, kikeresek egy szót a szótárból, kiírom, memorizálom, majd nézem tovább, olyan másfél óra, de a szókincsem folyamatosan bővül olyan mindennap használatos, rettentő fontos szavakkal, mint a letartóztat, őrizetbe vétel, személyleírás, beismerő vallomás, túsz...stb.:-) Azért elképzelem azt a párbeszédet, ahová "becsempészem" ezeket a szavakat.:-) Mindegy, pár ilyen van, a többi egészen használható.

Jövő héten pedig az olasz feleség szervez egy "rizotto-partyt". Tavaly nyáron volt a "pasta-party", ahol tésztát tanultunk meg főzni (tudom, betenni a vízbe, aztán megvárni, míg megfő, de Renata bebizonyította, hogy nemcsak), így kíváncsian várom, mi sül ki a rizotto-tanulásunkból. Ilyenkor egy csomó csivitelő nőszemély lepi el a konyhát, mindenki sürgölődik, csinál valamit, aztán a végén felfaljuk munkánk eredményét. Gondoltam rá, hogy én is megtaníthatnám a lányokat mondjuk gulyáslevest főzni, de ott a bibi, hogy 3 óráig fő, addig meg éhen halunk. Az meg luxus lenne, ha azt csinálnám, amit a tévében a főzőműsorokban: bemutatják a lépéseket, aztán hipp-hopp, elővarázsolnak egy már kész ételt, szóval nálam is két lábos leves lenne: az egyik, amit együtt tennénk fel főni, aztán a másik, az én előre gyártott kész remekművem, amit megehetnénk. Még finomítok az elképzelésen, de lehet, hogy szervezek valami ilyesmit, sminkelni már úgyis tud mindegyikük.:-)

2010. január 3.

Hó van mindenhol, legalább 20 centis. Imádok ilyenkor egy parkban sétálgatni, futkározni az érintetlen fehérségben, lehetőleg Lala kezét fogva közben. Néha azért rácsodálkozom, mi mindent meg nem csinálok itt, ami Pesten eszemben sem volt!:-)
A járdákat - már tavaly írtam - nem sózzák, hanem pici kavicsokat szórnak, mert az környezetbarát. Itt egyébként is nagyon komolyan veszik ezt, és súlyosan büntetnek, ha megszeged, és észre veszik. A szelektív hulladékgyűjtés annyira nem meglepő, már Pesten is egyre több ház így gyűjti, itt Berlinben ez már természetes. A bevásárlóközpontokban is egy, az átlagnál nagyobb szemetes van, amin 5 különböző rész van, külön a papírnak, üvegnek, fémdoboznak, biohulladéknak, és az egyébnek, ami a fentebbiekbe nem sorolható. Otthon mindig vettük a pillepalackos ásványvizet, itt vettünk egy víztisztító "kancsót", és azt használjuk. Egyre több butik ad a vásárolt holmihoz vászontáskát; nekem is sok van már, különböző színekben, és a ruhámhoz is kiválaszthatnám, melyiket vigyem magammal aznapra!:-)
Ha a zöldségesnél vásárolunk, soha nem kérünk műanyag szatyrot sem, ott a vászontatyi. A legtöbbször tömegközlekedem, vagy biciklizem. Ha kocsival megyünk valahová, akkor sincs lelkiismeret-furdalásunk, mert a kocsink hibrid (Toyota Prius), a városban legtöbbször az elektromotor megy, amit a fékezésekkel lehet tölteni.
Számomra is furcsa, mennyire hétköznapi dolog lett itt számunkra a környezetvédelem, "izzadságszag" nélkül. Itt ez mindennapi dolog, és ezért nekünk is az lett. És biztos, hogy otthon is folytatni fogjuk.

2009. december 27.

Szóval most valami hosszú, unalmas évértékelő bejegyzést kellene írnom, de aki eddig olvasta a blogomat, annak nem akarok ismételni, aki meg új itt, remélem, nem egy bejegyzést fog csak elolvasni!
Azért egy kis visszatekintőt megengedek magamnak, végül is az én blogomról van szó!:-) Próbáltam megint egyetlen szót találni, ami jellemezte az évemet, de nem találtam (ha emlékeztek, tavaly ez a szó a "tömény" volt). Rengeteg van, ami igaz lenne idénre is, de EGYETLEN, frappáns nincs. Lala a "csajos" jelzőt találta nekem, ami nagyon igaz, de azért ez csak egy része ennek az évnek. Az, hogy a Culture Club tagja vagyok, az idei év legnagyobb büszkesége nekem, így a csajos szó tökéletes, de hol az év többi része?! Az, hogy biztonságos (nyelvben, eligazodásban, otthonérzésben), küzdelmes (sportban, nyelvtanulásban), pihentető (annyi könyvet elolvastam, hogy csak na!), érzelmes (nyálasan fantasztikus lett a kapcsolatom Lalával, köszönhetően a sok együtt töltött időnek)....napestig sorolhatnám még, mi hiányzik a csajos szóból.
De ez az év telitalálat volt nekem, élveztem minden pillanatát. Tudom, a csúnya gazdasági válság idején ilyeneket nem szabadna írnom, de akkor is így van, annak ellenére, hogy mi is éreztük itt ennek hatását.
Valószínűleg meglepődtök, ha elárulom, a kettőnk itteni fizetése kevesebb, mint egy német munkanélküli házaspár segélye, pláne ha pár gyereket is nevelnek, de ez a legkevésbé sem zavar bennünket. Egyáltalán nem a pénz miatt jöttünk ki (akkor bizony otthon kellett volna maradnunk, mert többet kerestünk), hanem mert abban reménykedtünk, hogy a kapcsolatunkra, amire otthon a túl sok munka miatt nem maradt elég idő, itt marad.
És igen!!

Ez az év a személyes kapcsolataimban mérföldkő. Nemcsak Lalára gondolok, hanem az otthon maradt barátainkra is. Akik jól vették azt az akadályt, hogy mi itt most "kiskirályok" vagyunk, és az irigység nem szólt közbe, azokkal sokkal mélyebb és intenzívebb lett annak ellenére, hogy csak levélben vagy skype-on tudjuk tartani.
Az itteni diplomata feleségekkel való ismerkedős, szimpatikus ez az ember-érzésből is igazi barátságok születtek, így 16 hónap után már ki merem jelenteni. Én nem az a típus vagyok, akire ha rámosolyognak és 3 mondatot beszélnek, már kijelentem, hogy ez a valaki a barátom. Nem, én tartalmat is akarok mögé, igazi emberi érzéseket. És pár emberrel ez már kialakult, a generációs különbségek ellenére (tudjátok, írtam,az egyik legfiatalabb feleség vagyok itt), és biztos vagyok benne, hogy a jövőbeli távolságok ellenére is megmaradnak (igaz, Amerika kicsit messze van Magyarországtól, de a holland-magyar távolság nem távolság:-) ).
De addig még vár rám egy - remélhetőleg - szintén csodás, új élményekkel teli 2010-es esztendő, amit már nagyon várok!
Mindannyiótoknak sikeres, szerelmes, egészséges új évet kívánok teljes szívemből!!

2009. december 20.

Ez volt az utolsó mozgalmas hetünk az évben. Még pár nap munka a nagykövetségen, és kész is. A kötelező partyk és vacsorák pedig már csak a következő évben boldogítanak megint - kivéve természetesen a szilveszteri bulit - amit várhatóan az amerikai házaspárnál töltünk (náluk voltunk Halloweenkor törpék, szilveszterkor nem kell idétlenbe öltöznünk, viszont karaoke lesz, amit soha nem próbáltam még, nem véletlenül) :-).
A hét időjárásilag elég pocsék volt, hallom, otthon sincs melegetek mostanában kint. Hát itt is sikerült -10,-15 fokig lemennie a hőmérőnek. Ez egyébként annyira nem zavarna, minimalizáltam a kint töltött időt, viszont hétfőn nem sikerült megoldani, lévén, hogy ismét elmentünk abba a laktanyába, amit egy hatalmas erdő vesz körül, és ahonnan fákat vágtak ki nekünk, amiket meg lehetett venni. Mi idén sem vettünk fát, viszont megint volt forralt bor, gulyás (a németek imádják a gulyást, csak ez nem leves, hanem hasonlít a pörköltünkhöz, de annak meg nem gulyás a neve:-), no, mindegy fincsi volt és kész), éltető tábortűz és hihetetlen jó társaság. Ezek miatt éri meg, hogy órákig kinn ácsorogsz a hidegben, és hiába ott a tűz, egy idő után akkor is elkezdesz fázni. De mindez mellékes, mert jókat lehet beszélgetni, nevetgélni, enni-inni, szórakozni. És a többség egy szép fa boldog tulajdonosa is lesz. Mi még nem döntöttünk, hogy vegyünk-e egyáltalán földlabdás fácskát, vagy elég az a pár ág, amit hoztunk a kirándulásról. Az a baj, ha veszünk fát, nem tudnánk hová kiültetni. Anyukámék kertje 900 km-re van.:-(
A hét másik várva várt eseménye egy ültetéses vacsora volt, amire az amerikai házaspár hívott meg bennünket. Már régen írtam ilyen eseményekről, elvesztették újdonság-varázsukat, és azt hittük, már minden furcsaságot megkóstoltattak velünk, de azért ez a vacsi említésre méltó: krokodil és antilop volt a menü (á la dél-afrikai konyha). Az íze egyiknek sem volt semmi különös (az antilop mint a szarvasé, a krokodilé meg mint a csirkehús), de a tudat, hogy te most egy krokodil püspökfalatját eszed (ez a legzsengébb része, ezt lehet grillezni, a többi steak-nek jó, mint megtudtuk), hát az egy kicsit furcsa, de mindenki eltüntette a tányérjáról, szóval azért megbirkóztunk vele.:-)
A buli után a feleség megmutatta nekem a cipőgyűjteményét (rokon lelkek ha találkoznak, én táskamániás vagyok, de amint láttam, hozzá képest nagyon kezdő). Hát, még otthon egyszer láttam egy műsort, Mariah Carey a gardóbját mutatta meg, ott láttam egy egész falat cipős polcokkal, amik nem voltak üresek. Hát itt sem. Patricia Field visongott volna a boldogságtól, ha meglátja, és egyből kölcsönkér pár darabot Carrie-nek a Szex és New York következő részéhez (és képben vagyok, hogy Mr. Manolo már nem egyeduralkodó). Hm.
A jövő héten még írok egy hosszú, unalmas, évértékelő bejegyzést, addig meg közbeesik a karácsony, úgyhogy mindannyiótoknak békés, szeretetteljes ünnepet kívánok!

2009. december 13.

Tegnap egy kötetlen baráti vacsorán voltunk, a meghívón ez állt: Bunco and Dumpling-party. A dumpling gombócot jelent, és minden étel a nevéhez méltó volt: májgombócleves, húsos/szalonnás/grízes gombóc káposztával, a desszert pedig túrógombóc volt. Hihetetlen ötlet, szomszédainknak, egy osztrák házaspárnak jutott eszébe! A bunco (ejtsd: bankó) pedig egy mostanában nagyon népszerű társasjáték neve, én bevallom, ez előtt életemben nem hallottam róla, de gyanítom, legalább olyan ismert lesz, mint anno a tamagocsi, vagy a Rubik-kocka volt. Ez egy csoportjáték, mi 16-an játszottuk, 4 asztalnál, 3 dobókockával, és mivel állandóan változik, hogy hová ülsz, és ki lesz a partnered, így az a veszély sem fenyeget, hogy órákig egy emberrel kell szórakoznod. Bárki játszhatja, nemtől, kortól függetlenül, egyedül székek, asztalok és pár dobókocka kell hozzá, no meg minimum 4 óra, úgyhogy akár a szilveszteri bulizáshoz is alkalmas, és addig be lehet szerezni a szükséges hozzávalókat is, ha esetleg házigazda leszel szilveszterkor, és már unod az Activityt és a Monopolyt. Nem írom le a játékszabályokat, halál egyszerű a szabályrendszere egyébként, ha érdekel, töménytelen oldal foglalkozik vele az interneten.

A héten elugrottunk páran a Culture Club-ból Drezdába, kitaláltuk, hogy megnézzük az ottani karácsonyi piacot is. Németországban nagyon komolyan veszik a karácsonyi kirakodóvásárt, itt Berlinben is az összes nagyobb teret megtöltik ilyenkor a pici faházikók, amiben minden kapható, amit csak el tudtok képzelni, ajándékokat, isteni ételeket egyaránt. A drezdai vásár is nagyon jópofa volt, némelyiknek középkori hangulata volt, az árusok korabeli ruhákba öltöztek be, és sok árus eladás közben készítette is áruját, így meg lehetett nézni, valójában hogyan készül az adott darab. Én csak "vásárfiát" vettem Lalának (iszonyú édesszájú a drágám, tudtam, hogy a túrós gyümölcskenyér jó választás lesz), mert vagy mindent megvesz az ember, vagy visszafogja magát és csak nézelődik. Én kivételesen ez utóbbit tettem.:-)

Furcsa lesz az idei karácsonyunk, mert nem megyünk haza Magyarországra, és édesanyámék is csak tavasszal jönnek ki újra hozzánk, így az a helyzet állt elő, hogy kettesben fogunk karácsonyozni. Ez azért nagy szó, mert eddig mindig anyukámékkal töltöttük az ünnepeket, vagy Tápiószelén, vagy egyszer-kétszer ők jöttek fel Budapestre, ha a munkám miatt nem tudtunk hazaugrani hozzájuk. Most viszont igazi kettesben eltöltött, nyálasan romantikus ünnepben bízom, ami magunkat ismerve valószínű!:-))

2009. december 6.

Hú, ez a hetem több mint tömény volt! És az elkövetkező két hét sem tűnik könnyedebbnek, utána viszont az ünnepek alatt végre csak magunkkal foglalkozhatunk, mert nem lesznek hivatalos programok!
Mondjuk a hivatalos elfoglaltságok mellé a Culture Clubnak köszönhetően jócskán beszereztem még privát bulikat is, de végül is én akartam annyira otthon érezni magam itt!
Hétfőn például átruccantunk Lengyelországba (csak mellékesen jegyzem meg, hogy az autóban velem ülő feleségek Amerikából, Angliából és Ausztráliából érkeztek, gy.k.: anyanyelvi angolok, akik ha beindulnak, képtelenség megérteni őket, de hát úgy kell nekem!:-) ), szóval átmentünk egy határ melletti falucskába, ahol egy porcelángyár található, így a faluban minimum 20 bemutató bolt van. Persze nekünk mindet meg kellett látogatnunk, hogy szép, kézi készítésű, elfogadható árú cserépedényeket szerezhessünk be, annyit, hogy az egyébként hatalmas csomagtartót fullra telepakoljuk. Én visszafogott voltam, pár bögrét és tálat vettem csak, ráadásul mindjárt az első boltban, úgyhogy a maradékban már csak nézelődtem, és megerősítettem magam, hogy a legszebb mintájú darabokat sikerült megvennem!
Kedden-szerdán diplomata utazáson voltunk Kölnben. Ha emlékeztek, tavaly már beszámoltam egy kölni utazásról. Nos, ez ugyanaz volt, csak az én hangulatom és hozzáállásom változott. Akkor még visszahúzódó félénk nyuszika voltam, most bezzeg a svéd és holland barátnőmmel végigviháncoltuk az utat, és nem zavart az oltári hosszú díszvacsora sem, amit megint nem sikerült 4 óra alatt megúszni! De most már tudtam, melyik kenyeres tányér az enyém, és a desszertből is kihagyták a zöld borsot, nagy boldogságomra!:-)
Déjá vu érzésem volt a héten, mert a Reichstag kupolájában megint megvolt a szokásos év végi közös feleséges kávézás is, tavaly azon morfondíroztam, milyen nyelven mondjam el bemutatkozó szövegemet (végül egyiken se kellett, csak felállni és megmutatni magad, mint új hús), most meg...Hát igen, megint elemünkben voltunk, és a mi társaságunk ment el a legkésőbb. Hihetetlen, mennyire mások már ezek a programok, ha az ember nem új, és nem fél minden ismeretlentől, hanem otthonosan mozog a közegben. Annyira elképzelhetetlen volt számomra egy éve, hogy valaha ennyire természetesen fogom élni ezt a fajta életet, és szeretni fogom minden percét!
Tudom, furcsán hangzik, ha azt írom, kőkemény munka áll mögötte, de emlékeztek még, amikor azt írtam, megyek a fogadásokra, de nem szeretem, nem akarom, miért kell ez nekem, hülye vagyok, miért csinálom,...blabla, de csak mentem, csak csináltam, és nem maradtam otthon. Belesüppedhettem volna az otthon jól ismert kényelmébe, valójában nem lenne kötelező sehová sem mennem, Lala van ide akkreditálva, neki kötelező, én meg "csak" feleség vagyok. De hát a zabszem a fenekemben, sose tudtam megülni egy helyben Magyarországon sem, miért pont itt tenném?!

Hogy jó kedvetek legyen nektek is, egy Mikulásos kép a mai nagykövetségi ünnepségünkről. A megszeppent kisfiú tündéri, a Mikulás szexis. És civilben Lalának hívják.:-)))

2009. november 29.

Október közepén nyitották meg a frissen fel-és átépített Neues Museum kapuit a nagyközönség előtt, és azóta mindig kígyózó sorok várnak bejutásra. Én is kíváncsi voltam a kiállításokra (Ókor, kell többet mondani? szárnyal a kis történelem tanár lelkem), de nem voltam hajlandó több órát várni, míg bejutok. Így természetes volt, hogy amikor megkaptam a Willkommen in Berlin meghívóját a múzeumba tudtam, hogy ezt nem hagyhatom ki, annak ellenére, hogy az idegenvezetőnk német lesz. No para, tudok én angolul olvasni!
A vicces az volt, hogy a nők többsége, akik eljöttek, főleg az angolt értik, mint én, mégis szájtátva hallgatták az idegenvezető szavait, mintha bármit is értenének belőle. Én is rendes kislány voltam először, de miután rájöttem, hogy érdekes termeken átrohanunk, nem megnézve a tárlóban pihenő gyönyörűségeket azért, hogy a következő szoba boltívét megcsodáljuk, fellázadtam. Eljutottam áhított múzeumomba, és szét sem nézhetek?! No, nem. És szép lassan eltávolodtam a csoporttól, gyönyörködni a tárgyakban, és elolvasni, kié, mié, honnan, mikor..., de ott maradtam abban a teremben, ahol a csoport tartózkodott. Így nem vethettek semmit a szememre, ott is voltam, meg nem is (Mátyás király-féle ajándékgalamb), és megnézhettem mindent, ami érdekelt.
A tárlatvezetés (ha-ha) másfél órás volt, annyi idő alatt bejártuk a 3 emeletet, gondolhatjátok, milyen alapos volt! Természetesen tudom, hogy nem lehet egyszerre mindent megmutatni, és nem is ez a vezetők feladata, mégis erősen hiányosnak és nem lényegre törőnek találtam. Így a vezetés befejeztével a többiek szépen vették a kabátkájukat és hazaindultak, én pedig újra belevetettem magam a múzeumba, és jól megnéztem magamnak mindent! Sőt, az alagsorban egy meg sem említett egyiptomi kiállítást is találtam. Juhéjj!

Bocsánat elragadtatásomért, de két dolgot imádok rettenetesen: az egyiptomi művészetet és a sminket.
Azt hiszem, jól választottam meg a foglalkozásaimat, mert mit tesz isten: történelem tanár vagyok, és sminkes!:-)

Beindult Berlinben a karácsonyi fíling! Mindenhol cuki kis faházak, amik minden finomságot és szépséget rejtenek.
A múlt héten pl. a finn feleség hívta fel a figyelmünket, hogy van egy pici finn piac is, ahol sok mindent lehet kapni, ami Finnországból való. Persze elmentünk és szétnéztünk akkor is, meg a mostani hétvégén is, mert most meg Svédország és Norvégia mutatkozott be. Itt megkóstoltuk a hallevesüket (hát nem olyan, mint az otthoni, de azért nagyon finom), és vettünk egy édes pici kerámia törpét is, ami pont itt mosolyog rám a billentyűzet mellett. Mindenhol kicsi, közepes, nagy törpe volt kirakva, imádják őket a svédek! Már értem, miért bólintottak rá a Hófehérke és 7 törpés ötletünkre Halloweenkor!:-)

2009. november 22.

Tessék, imáim meghallgattattak, és íme két kép a múltkori hippi-partyról.
A limbózó "menő csávó" Lala. :-) Ő olyan katonásos-hippisre vette a figurát, én a konzervatívabb fajtából voltam, tunikával és széles szárú farmerrel természetesen, ami nem látszik.

A hetem meglepő módon most egész visszafogott volt, egy görög fogadás mellett csak egy észt lakáson tartott vacsora volt. Az észt feleséget nagyon szeretem, mondhatom, baráti a kapcsolatom vele, így nem volt kérdéses, hogy felajánlom a segítségemet a vacsora elkészítéséhez. Ő nem annyira szerencsés, mint mi, a nagykövetségük nagyon pici, még szakácsuk sincs, ennek ellenére bevállalták, hogy saját pénzből, saját főzéssel vendégelik meg országuk szomszédait, és minket. A feleséget ismerve tudtam, hogy segítségem életet mentő lesz, ezért bár a vacsora este fél 7-kor kezdődött, én már délután kettőtől ott sertepertéltem a konyhájukban és kuktáskodtam a feleségnek. Most láttam igazán, micsoda munka összehozni egy komplett vacsorát (előtte sem gondoltam egy percig sem, hogy én erre képes lennék, most meg pláne, még szerencse, hogy nálunk szuper szakács van), és igazából nem a "befűszerezem a húst és bedobom a sütőbe"-főfogással ment el a legtöbb idő, hanem az előételek kis falatkáival. A feleség elszámolta magát, és ha nem vagyok ott, bizton állíthatom, nem végez. Így pont a vendégek érkezésére fejeztük be a terítést, pakolást, dolgok elrendezését. Persze végig azon izgult a feleség, minden rossz ízű lesz, a vendégek éhesek maradnak, a hangulat csapnivaló lesz,...,a szokásos félelmek vendégváráskor, de természetesen egyik sem jött be, mert degeszre ettük magunkat, és 11 felé már úgy kellett kirugdosni minket, olyan jól éreztük magunkat.
Mivel mi még nem adtunk lakáson vacsorát, így csak elképzelni tudtam, mennyire stresszes egy ilyen este, de átélni még nem volt szerencsém. Talán jövőre, a márciusi költözésünk után már én is nyitottabb leszek egy otthoni bulihoz. Addig "csak" bőszen megyek mindenhová, ahová hívnak. És erre nincs panasz, szerencsére.

2009. november 15.

Némiképp fáradtan ücsörgök a gép előtt, de jól lakott macskának érzem magam a futóverseny miatt. Gyönyörű kellemes őszi idő volt, finom napsütés, nem zavaró szél (a lezárt Tempelhof repülőtéren volt a verseny, és a kifutópályákon állandó a szél), szóval minden adva volt ahhoz, hogy ez egy jó nap legyen a futáshoz. És lett! A csapatunk 4 óra 2 perc alatt futotta le a 42 km-t, mindenki élete egyik legjobb idejét futotta. Én némi segítséget vettem igénybe, konkrétan Lalának volt kiadva az ukáz, hogy az ő saját csapatában futott 10 km-e után legyen a "nyulam" (tudjátok, a menő futók előtt futó ember, aki adja a tempót), és segítsen abban, hogy egyenletesen tudjam megtenni a távot, és ha lassulnék, ne engedjen. És időnek 6 perc/km. volt megadva.
És legnagyobb büszkeségemre megcsináltam, 30 perc 30 mp alatt futottam le a 5,195 km-t (megint én voltam az utolsó futó a csapatban), szóval ha kiszámoljátok 5 perc 52 mp km-enként!:-) Soha nem futottam még ilyen gyorsan! És mindezt annak fényében, hogy tavaly, 36 éves vén fejjel kezdtem el egyáltalán futni, addig a sport mint olyan nem létezett az életemben, vagy ha igen, az jazzbalett volt, aminek ugye nem sok köze van a futáshoz!:-)
Úgyhogy nagyképűség ide, nagyképűség oda, én most irtó büszke vagyok magamra!:-)

A hetem egyébként fgadások és egyéb bulik terén megint elég zsúfolt volt, és ez csak rosszabbodni fog egészen jövő májusig. Mivel a Culture Club (tudjátok, az önként alakult angolos baráti társaság) elég aktív, így a hivatalos fogadások mellett a privát bulik száma is megnőtt, lásd a múltkori Halloween-partyt, tegnap meg az ausztrál attasé szülinapját ünnepeltük, belépés csak hippi-öltözetben. Megint halálra röhögtük magunkat egymáson, és volt pár ember, akit annyira megváltoztatott a paróka, John Lennon-féle szemüveg, és idétlen ruha, hogy idő kellett, míg felismertük. Azt már mondanom sem kell, fényképezőgép nem volt nálunk, de valaki csak átküldi nekünk a képeket, amiből kaptok majd.

És íme egy Hófehérke és a 7 törpés fotó a Halloween-partyról, Hófehérke (holland barátosném) jóvoltából, az indulásunk előtti pillanatokból.
Kéretik alaposabban megnézni a részletgazdag öltözékünket: Szundit párnával, Hapcit mellettem hatalmas zsebkendővel, az övünkön kis zsákocskában gyémántok...szóval rendben voltunk, ugye? A kép címe: diplomaták - még hétvégén is - munkában. :-)))

2009. november 8.

Meglett a böjtje a nagy ugrálásomnak a partyn, mert jól megfáztam. Utólag nem is értem, miért csodálkozom azon, hogy megbetegedtem, hiszen +1 fokban hajnali egykor pólóban kimelegedni mást nemigen jelenthet. Mindenesetre azt hittem balgán, rám ez nem vonatkozik. Hát de, jól megfáztam, és egy napot engedélyeztem magamnak ágyban maradni, a többit hősiesen végigcsináltam lázasan.
A nagykövetségre hívtuk a Willkommen in Berlint, előadást tartott a brandenburgi belügyminiszter a berlini fal leomlásáról és következményeiről- a személyi élményeivel megspékelve. Itt ugye illett megjelennem, és nem maradhattam le az angol nyelvi sminkóráról sem, lévén, hogy tanári minőségemben voltam ott. Igen, megint sikerült rávenniük erre, és szerencsére betegségem megakadályozott abban, hogy izguljak emiatt. Kétszer már túléltem márciusban, gondoltam, talán ebbe sem halok bele. Nem is tettem, sőt, talán azt is kijelenthetem, hogy élveztem. Olyan jó látni a lányok arcát, amint saját magukat kicsit furcsának látják sminkben, de a többiek dicséretétől végül ők is elhiszik, hogy jól néznek ki. Ebben a csoportban volt a legtöbb olyan nő, akiknek a smink átadása mellett a pszichológusi nem lézető diplomámat is fel kellett használnom, és önbizalmat csöpögtetni beléjük. Azt hiszem, sikerült. Jövő héten megyünk bevásárolni együtt, aztán remélem, láthatom is a későbbi fogadásokon tanításom eredményeit.

Fel van bolydulva Berlin. A héten a MTV (a zenei csatorna) díjátadója volt itt, rengeteg híres zenésszel, élő U2 koncerttel és persze az elmaradhatatlan útlezárásokkal, a jövő hét pedig a fal leomlásának 20. évfordulójáról szól, szintén koncertekkel, utcai kiállításokkal és szintén lezárásokkal. A magyar nagykövetség a Brandenburgi Kapu mellett van, ha kinézünk az iroda ablakán, láthatjuk, de sajnos ennek a közelségnek az is a hátulütője, hogy ha ide programot szerveznek, akkor kocsival lehetetlen közlekedni. Nyáron nem probléma, tudjátok, van biciklink, de azért most már nem használjuk. Így én bkv-zom, már ha jár (még mindig nem állt vissza a régi rendszer, erről már írtam korábban), Lala meg kénytelen az utcán parkolni, messzebb a nagykövetségtől, aztán szépen begyalogol.
Jövő vasárnap megint futóverseny lesz, az a maratonváltó, amin tavaly még némi férji noszogatás hatására indultam (konkrétan Lala bejelentette, hogy engem is nevezett, nincs visszaút), de idén már teljesen magamtól gondoltam, hogy kéne indulnom. És persze egy bolond százat csinál alapon rávettem a barátnőimet is, és saját, női csapatban fogjuk irtó lassan, de lelkesen végigcsinálni a 42 km-t. Legalább is remélem.:-)

2009. november 1.

A tegnapi (és mai, fél 2-kor jöttünk el) Halloween-party hihetetlen jól sikerült, régen éreztem ilyen felszabadultnak magam.
Először is természetesen én lettem Kuka (Lala Szundi volt), de a legkevésbé sem zavart, hogy a sok előkelő kosztümös között mi hülye törpék vagyunk, mert például ennek köszönhető, hogy az udvaron található gumiasztalt is ki tudtam próbálni (farmerben és pólóban nyomtuk hatalmas párnahassal és cuki törpesapkával), és a törpék között találtam több másik őrültet is (pl. hites uramat...), akik hajnali egykor +1 fokban ugrándoztak velem és közben hatalmasakat sikítottunk (bár ez inkább én voltam). :-)
Egy csomó itt lévő emberrel a fogadásokon találkozom általában, szép ruhában, elegánsan, kimérten. Nos ez ledőlt, mert hogyan vegyem komolyan ezután azt az amerikait, aki középkori lovagnak öltözött, és a homlokából egy kard nyele lógott ki?! (magának csinálta, de profi volt, ezt a sminkes szakember szemével állapítottam meg).
Mindenkinek ételt is kellett vinni, én marhapörköltet készítettem, ezt imádják a külföldiek, és nagy büszkeségemre el is fogyott, pedig rengeteg étel volt, és sok megmaradt. De a magyar pöri nem! Egy kis nemzeti büszkeség.:-)
A nagy zabálás után (simán leforgathatták volna velünk is a filmet) még táncra is perdültünk. Nos, ez a mondat azoknak, akik Lalát nem ismerik, nem sokat mond, de utál táncolni, és sehol nem tudom rávenni (pláne esküvőn nem), így némileg meglepő volt látnom, hogy kb. két órai!!! tánc után, mikor én már kipurcantam, ő maradt, és tovább ropta! És még csak ez után jött a gumiasztal! Szóval régen éreztük ilyen frenetikusan magunkat, és igaz, hogy Magyarországon még nincs hagyománya a Halloween-nek, de ha hazamegyünk, ezután mindig meg fogjuk ünnepelni mi is. Mert valamit tud ez az ünnep, ha ennyire ki tudott fordítani bennünket önmagunkból alkohol nélkül. (Lala vezet, én meg nem szeretem az alkohol ízét, ezért soha nem iszom).
Jövőre meg Hupikék Törpikék leszünk.:-) Ehh, félre a lerágott csontokkal! Hófehérke és a hét óriás sokkal jobb lesz. (A szerk.)

2009. október 25.

A múlt hétvégén azért maradt ki a blog, mert vacsorameghívásunk volt ahhoz az indiai házaspárhoz, akiknél már voltunk egyszer. Most is mikor megérkeztünk hozzájuk, egy meghívott német házaspár már ott volt, és miután bemutatkoztunk és elmondtuk, Magyarországról jöttünk, kiderült, ők már kétszer voltak Pestre akkreditálva, és beszélnek magyarul is. Ohó, ez érdekes, de a java az volt, mikor a másik vendégházaspár is megérkezett, akik japánok voltak, és megtudva, honnan jöttünk, a férj Kézcsók, hölgyem- mel fogott velem kezett. Lepadlóztam, és percekig nem tértem magamhoz: itt ülök Berlinben, egy indiai pár nappalijában egy némettel és egy japánnal magyarul társalgok (ők is kétszer voltak nálunk, évekig), és ez azért kicsit bizarr! És hihetetlen. A japán megjegyezte, Mo-on megszerezte a gulyás receptjét, és néha csinálnak, mert nagyon szeretik. Hm, kicsi a világ.
A jövő héten megyünk egy Halloween-partyba, ahová jelmez kötelező. Kitaláltam, hogy a barátainkkal Hófehérkének és a 7 törpének öltözünk. Kedden beszéljük meg a részleteket, mit, hol tudunk venni, és a "szereposztást" kiosztani. Egy férj pl. kijelentette, hogy nem hajlandó Szundi, vagy Hapci lenni, meg ne kérdezzétek, miért pont ők nem!:-) Mivel ő eredetileg király akart lenni, és tuti jó jelmeze is van, csak a feleség kedvéért mondott le róla, így hajlandóak vagyunk megadni ezt a kis szívességet, és ő lehet a Tudor (egyébként eredetileg is erre gondoltam, mert teljesen olyan). :-). Még Kuka, Szundi és Vidor nincs kiosztva, Lala, én és egy másik férj között. Nekem valójában tök mindegy, azt gondolom, így is hülyét csinálunk magunkból, nem mindegy, melyik törpe leszek?! (Kivéve Kuka, az ő fülét a sapkán kívülre kell tenni, és ennyire vagyok nő, hogy ezt inkább passzolom). Lala szerint jó Szundi lennék, mivel imádok aludni, de inkább Vidornak tudom elképzelni magam, úgyis állandóan nevetek. No, nemsokára okosabb leszek, és ha készül a bulin fénykép, majd felteszem, nektek is legyen egy jó napotok!:-)

2009. október 11.

Az igazi visszarázódást berlini életembe az jelentette, hogy a fitnesz klubba is elkezdtem újra járni.
Hihetetlen, egy hónap kihagyás mennyit számít. Bár Magyarországra hazavittem a futócuccomat, de mindig volt valamilyen indokom, miért nem tudok aznap futni. Többnyire valós, amikor meg nem, a lustaságom szólt bele!:-) De muszáj újra edzenem, mert idén is lesz maraton-váltó. Ha emlékeztek, a tavalyira még Lala beszélt rá, de idén már teljesen magamtól gondoltam, hogy menni kéne. Így, hogy ne egyedül szívjak:-), sikerült a barátnőimet is rábeszélni, így csináltunk egy női, feleséges csapatot a svéd, finn, holland, amerikai és spanyol diplomata feleségekből! Én most is a befutó szerepét kaptam, 5,195 km, és szeretném gyorsabban megcsinálni, mint tavaly. Így nincs mese, edzenem kell! Lala is fut, értelemszerűen a mi csapatunkból kilógna, így egy másik csapattal megy. De a maraton-váltón kénytelen a km-eket megosztani csapattársaival.:-) (Cseppet sem esik nehezemre, mivel igen nagylelkű vagyok. L.)
A múlt hétvégén hazaugrottunk Magyarországra, szó szerint ugrottunk, pénteken érkeztünk, szombaton kedvenc Fogtündérem esküvője volt, vasárnap meg vissze Berlinbe, mert hétfőn már munka várt.
Fogtündéren kívül a barátnőket, koszorúslányokat is kisminkeltem, és annyira elszoktam a sminkeléstől, hogy a derekam megint úgy megfájdult a végére, mint pályám elején, amikor még nem szoktam fizikailag hozzá a sminkeléshez. Viszont megállapítottam, legalább sminkelni nem felejtettem el egy év alatt.
Természetesen vittünk haza fényképezőgépet, és természetesen a bőröndünkben felejtettük, így jelenleg egy fia képünk sincs az esküvőről, de amint kapunk, felteszem ezt a gyönyörű nőt a menyasszonyok fotóihoz is, addig megnézhetitek a fotóját a "Sminkek a könyvemből" részben; ő a 8., a lila szemhéjporral.
És nem mellesleg imádom őt!:-)

2009. október 5.

Kezd minden visszarázódni itt a nyaralások után, beindultak a fogadások, az új arcokat próbáljuk beazonosítani, ők meg túlélni az első pár nemszeretem-fogadásukat. Sajnos megint a sztereotípia működik, a kelet-európai régió feleségei sem angolul, sem németül nem beszélnek, így biztos, hogy nehezebben fog menni nekik a beilleszkedés, főleg ha fel nem adják valahol az elején.
Én állandóan szidom magam, de kitartok az angolosokkal. Spontán módon az unatkozó nyugati feleségekből alakult egy csoport Culture Club (Boy George Wannabe:-) )néven, amibe amerikai, angol, ausztrál, svéd, finn, holland feleségek vannak. No és én. (Lala lesznobozott, nem is értem, miért.:-) )Rettentő aktívak, valaki mindig kitalál valami érdekes programot, hová menjünk, mit csináljunk, és a legtöbbre megpróbálok én is elmenni túl azon, hogy előtte átkozom magam, mert semmit sem fogok érteni belőle, ha igazából beindulnak a sztorizgatással. De kifogtam a szelet a vitorlámból, és mielőtt jól meggondolhattam volna (magam), az amerikai feleséget felkértem, hogy ezentúl tanítson ő angolul, mert Ben, aki eddig próbált, visszautazott Amerikába. Vicces, mert Ben is és Leslee is Oregonból jött, így nemsokára tökéletes oregoni akcentussal fogom az angolt beszélni!:-)
A múlt héten az ausztrál feleségnél jöttünk össze páran, és gyöngyökből, gombokból fülbevalókat készítettünk, amiket aztán egy alapítványnak ad oda, akik eladják és a befolyt összegből azokat a kimenekített lányokat segítik, akik a jól hangzó hirdetéseknek bedőlve nem táncosként, hostessként, hanem prostituáltként találják hirtelen magukat.
A téma engem is érintett abból a szempontból, hogy évekkel ezelőtt az első filmes munkám pont egy olyan kisfilm volt, ahol egy lány valós történetének megfilmesítésével akartuk a lányok figyelmét felhívni a buktatókra. A tévé is vetítette, a címe Ne dőlj be! volt.
Erről a témáról beszélgettünk (én inkább hallgattam és valamit értettem), miközben szorgosan gyártottuk a füliket, amire először mindenki bőszen tiltakozott, mondván, hogy nem kreatív. Aztán úgy belejöttünk, hogy 10-en több mint 200 ékszert készítettünk.
A következő alkalommal feljebb lépünk a ranglétrán, és jönnek a karkötők!:-)

2009. szeptember 27.

Már jelentkeznem kellett volna, de rajtam kívül álló okok miatt nem tudtam megtenni, bocsánat érte! Viszont most bepótolom!
Szóval az otthoni élményeim. Mivel már egy éve nem Magyarországon élek, így tényleg a kívülálló szemével tudtam nézni, aki azért tisztában van mindennel, és nem "turistaszemmel" fürkésztem.
Sajnos pontlevonás jár a magyarok hozzáállásáért. Úgy alapvetően mindenhez. Kezdve pl. a pincérekkel, akik flegmán veszik fel a rendelést, evés közben nem foglalkoznak veled (itt pl. mindenhol megkérdezik közben, ízlik-e, vagy van valami kifogásod), és hiába adsz borravalót, az sem hatja meg őket, hogy legalább barátságosan köszönjenek el. Aztán folytatva avval, hogy milyen bunkó beszólásokat kaptunk, amikor a kocsiban ültünk. Külföldi, diplomata rendszámunk van, ezért egyből arra gondoltak, mi is azok vagyunk, és nem értjük, ha valaki bekiabál nekünk (akár azért, mert beengedtünk valakit a sorba, akár azért, mert egy bevásárlóközpontban nálunk romlik el a kapu. Mondjuk, ha tényleg külföldiek vagyunk, inkább örültünk volna a segítségnek, mert magyar nyelvre volt programozva a gép, mint annak, hogy ránk kiabálnak azért, amiért nem mi tehetünk). Szóval ez elég elkeserítő volt, és elgondolkodtató. Én azt hittem, mi, magyarok barátságosak vagyunk a külföldiekkel szemben, de ennek nyomait sem találtuk.
A 3. dolog, amin teljesen kiakadtam, az eladók hozzáállása volt (szerintem erről ti is regényeket tudnátok írni). Ami miatt pl. inkább szó nélkül kifordultam egy turiből, az az volt, amikor megkértem egy eladót, hagy nézzek már meg a kirakati táskát, ami egy hamis Prada volt. Az eladó csak annyit válaszolt, nagyon macerás kiszedni, meg különben is, 25 ezer forintba kerül.... A vicc csak annyi, hogy nem felvágásból írom, csak tényszerűen közlöm, hogy a táska, ami épp nálam volt, egy igazi Prada volt, tehát ha azt ki tudtam fizetni, talán egy hamis is menne. De valójában teljesen mindegy, mi volt nálam: meg akartam nézni valamit, amit az eladó flegmasága és lustasága miatt nem tudam. Ennyit a kereskedelemről.
Ez mind olyan dolog, amit fentebb felsoroltam, ami nem pénzfüggő (persze, a németeknek könnyű, ők sokat keresnek - hallottam, de nem értek egyet vele, hogy ezért), hanem hozzáállás kérdése.
Egy barátom pl. azon akadt ki, milyen bunkó a cége, hogy a bkv-bérlet hozzájárulását elvették a válság miatt. Kérdeztem, akkor hogy' jár ezután. - Hát mint eddig, a szolgálati kocsimmal - jött a válasz.
Értitek?
Szerencsére ilyen pesszimista ismerősöm kevés van, a többség józanul fogja fel a dolgokat, és nagyon élveztem a találkozásokat a barátokkal.
Emellett látom az apró előrelépéseket is, hiába van állandóan lezárás mindenhol, és a közlekedés katasztrofális, a Szabadság híd pl. gyönyörű lett, mindig megcsodáltuk, főleg este, kivilágítva.
Az, hogy több az optimista barátunk, mint a hülye, ez is egy jó jel, mert a közhangulatot ők tudják megváltoztatni. Remélem, már észlelhető lesz jövőre, amikor újra hazalátogatunk.

UI: múlt vasárnap volt a Berlin-maraton, és Lala lefutotta életében először!!!! Vasárnap még azt mondta: és utoljára, hétfőn: talán megpróbálkozom vele máskor is, kedden: meg kell néznem, másodszorra is sikerül-e. Szerintem őrült mindenki, aki maratont fut, de minden tiszteletem az övéké, mert láttam, micsoda harc ez a verseny, elsősorban önmagával szemben, és csak másodszorra a táv miatt. Én soha, de soha nem tudnám lefutni (5 km-re vagyok kalibrálva, lásd maratonváltó)!

2009. augusztus 9.

A múltkori blogomban pont arról írtam, milyen jó, hogy már számolnak velem is a feleségek, és ezt a héten be is bizonyították.
A hivatalos programok és fogadások most szünetelnek, rengetegen nyaralnak, de vagyunk egy páran, akik még kitartanak!:-) Így egy unatkozó feleség kitalálta, csináljunk egy nem hivatalos csajos napot, és akik ráérnek, jöjjenek össze. Nos, nekem sem volt más dolgom, és egy fantasztikus hajókirándulásra mentünk a Spree folyón; úgy próbáltunk tenni, mint a turisták, egyszerűen csak élvezni, hogy Berlinben vagyunk, és a folyóról látható nevezetességeket megcsodálni. Tényleg varázslatos város Berlin, egész más hangulata van, mint Pestnek például. Semmi bajom Pesttel, épp ellenkezőleg, a mi fővárosunkban tapintható a régmúlt történelem, míg ez a város építészetileg nagyon új, cirka 50 éves, szegényt a világháborúban nagyon letarolták (nem tartok történelem órát, pedig megtehetném, papírom van róla:-) ), és manapság is rengeteg építkezés folyik. Mostanában újítják a berlini fal egyetlen megmaradt részét is, az East Side Galery-t, amit a fal leomlása után hivatalos engedéllyel rendelkező graffitisek "összemázolhattak". Magyarországról is elfogadták 3 pályázó jelentkezését, így mindenki megcsodálhatta műveiket. Mivel 20 év alatt nagyon leamortizálódott, muszáj volt újra festeni. Arra lakunk, így mindennap megnézhetjük, mennyit haladtak a festők. Még nincs teljesen kész, de szerintem mire visszajövünk a szabadságunkról, már megint új képekkel lesz tele.
Jövő héttől Magyarországon leszünk egy hónapig, így nem fogok blogot írni, legközelebbi jelentkezésem szeptember 13-án lesz.
Ha valaki nem bírja addig nélkülem, a leveleiteket várhatóan meg tudni nézni.
Kellemes további nyarat nektek is, és ha visszajövünk, ígérem, beszámolok róla, mennyire látom Magyarországot másnak, mint egy évvel ezelőtt, mikor kijöttünk ide.

2009. augusztus 2.

Többen felvetettétek, írjam meg a szeretem-listámat is, ellensúlyozandó a múlt hetit, de nincs annyi hely a honlapomon, ha komolyan szeretném venni kéréseteket. Akik folyamatosan olvassák blogomat, úgyis tudják már, miket szeretek itt, akik meg nem, egy listával nem lesznek okosabbak.
Ami mindenképp az itteni életem boldogsága, hogy van időm magamra. Ezt a luxust otthon sosem éreztem, mindig "lopnom" kellett az időt a munkámből lecsippentve.
Nincs kialakult menetrendem, mikor mit kell csinálnom. Persze mindennap be kell mennem a nagykövetségre, de én dönthetem el például, hogy már 10-re beérjek-e, vagy menjek el előtte a fitnesz-termembe, és csak délben pottyanjak be. Vagy sétáljak egyet az utcákon. Vagy biciklizzek. Vagy szálljak fel a buszra, ami rohadt sokáig visz (lásd előző blogomat), de egy jó könyvet olvasva rajta elrepül az idő. Hogy sportoljak-e aznap, vagy lustaságom miatt ráér holnap is.
Az esti fogadások és a napközbeni csajos programok kötöttek persze, de mivel jó előre tudjuk az időpontokat, lehet tervezni.
Azt csinálok, amihez kedvem van. Ez a legnagyobb luxus itteni életemben.

Azt is nagyon szeretem már, ami eleinte megőrjített persze, nevezetesen hogy egészen mást csinálok itt, mint otthon. Most nem a nagykövetségi irodai munkámat értem, hanem a "diplomataságot", hogy barátkoznom kell külföldi emberekkel. Alapból közvetlen és barátságos a természetem, nem ez okozott gondot, hanem a nyelvtudásom színvonala. Szerintem szánnivalóan alacsony, mégis elboldogulok, igyekezve folyamatosan fejleszteni magam.
Megismerni más kultúrát, más gondolkodásmódot, más embereket, ez szintén nagy ajándék.
Elfogadtatni magam a többi feleséggel, hiába vagyok sokkal fiatalabb náluk, aki ráadásul gyermektelen is!!!, hogy számoljanak velem is, ha valami nem hivatalos program van (én is csináltam ilyen múzeumlátogatásokat, és tervezem a jövőben is). Hogy ha valaki megemlíti, hogy Monika, nem kérdeznek rá, az kicsoda?! Ezek a kis dolgok a fontosak most itt, és hogy eljutottam idáig, sok időbe és munkámba került, de megérte, mert maximálisan jól vagyok, és érzem, hogy jó úton haladok. Valószínűleg azért vagyok itt, hogy a nagy otthoni hajrában elvesztett önmagamat és fantasztikus kapcsolatomat Lalával újra megtaláljam és megerősíthessem. Tudom, hogy nyálasnak hangzik, és mutassatok még egy embert, aki a mai rohanó világban kijelentheti ezt, de én, kérlek ne utáljatok érte, nyugodt szívvel mondhatom, hogy sikerült. És még itt leszek két évig!!!:-)

2009. július 26.

Most számba veszem azokat a dolgokat, amiket nem szeretek itt, de nem azért, mert most ért el a kultúrsokk :-), hanem mert mindig csak a pozitív dolgokról írok. Azért ne várjatok túl komoly felsorolást, mert imádok itt élni mindezek ellenére!:-)
1. Turisták: Rengeteg van belőlük, és bármilyen széles is a járda, nem lehet elférni mellettük, mert ötösével, hatosával mászkálnak, rettentő lassan és ráérősen. És bár én is ráérek, de annyira nem tudok vánszorogni, mint ők, így állandóan kerülgetni kell őket, vagy utat törni közöttük. Nem egyszerű. Érdekes módon Pesten ez nem tűnt fel, de sajnos azt is hozzá kell tennem, hogy ide számottevően több külföldi látogat el, mint hozzánk.
2. Időjárás: Hihetetlen debil idő van itt. Megszoktam, hogy otthon nyáron dögmeleg van, télen meg jól be kell öltözni. Ehhez képest itt nincs tipikus nyár (a legmelegebb 25 fok, az is akkor volt, amikor a Kancellária Hivatalba kellett menni, harisnyában), majdnem mindennap (mondjuk egy héten ötször) esik az eső, ami annyira hirtelen jön, hogy időd nincs elővenni az esernyődet, aztán kb. 5 perc múlva egyik pillanatról a másikra hagyja abba, és mindezt naponta többször, szóval esernyő nélkül egy tapodtat sem! A nyári ruháimat még elő sem vettem a gardróbból, egyszerűen nincs olyan meleg; az itteni nyár hasonlít az otthoni tavaszhoz.
A tél meg, bár idén nyavalyogtak, hogy 27 éve nem mértek ilyen hideget, a legkevesebb a -10 fok volt, egyszer, hajnalban. Egyébként meg én teljesen enyhének nevezném.
3. Közlekedés: A tömegközlekedés most azért nem a kedvencem, mert rájöttek, hogy az S-bahn járművek elöregedtek, és ki kell javítani őket. Egy kicsit drasztikus módját választották, mert egyes S-bahn szakaszokat lezártak, kész, passz, ott nem jár semmi, helyette sem pótló buszok. Azt mondják, hogy a felszíni közlekedés olyan szinten behálózza Berlint, hogy észre sem lehet venni a hiányát. Hát én észreveszem, mivel megszoktam az S-bahnt, és mindig avval jártam, így fogalmam sincs a buszjáratokról, és most kicsit elveszettnek érzem magam. Például ahhoz, hogy hazajussak, kétszer kellene átszállnom, és az S-bahnos 20 perces út ha szerencsém van, és elkapom a félóránként járó buszt, "csak" 1 óra 15 perc, mert 35!!!! megállója van. Észbontó. Így Lalára vagyok utalva, aki kocsival jár (illetve biciklizhetnék is, de az eső miatt nem reszkírozom).
4. Árak: Erről már írtam régebben, mennyivel drágább itt minden, és tényleg idegesítő lenne, ha folyamatosan ezen rágnám magam, amikor vásárolok, így nem is teszem. Enni muszáj, ugye, és mivel nincs káros szenvedélyem, amire elmenne a pénzünk (Lala azt mondaná, dehogynem: táskavásárlás...), így szerencsére azt is megengedhetjük magunknak, hogy hetente többször étteremben együnk, ha nincs kedvem főzni.
Otthon szerettem néha elnézni a kedvenc turkálómba, egy-egy új darabot vadászni, de itt nem tudok elmenni, mert kétféle turi van: az egyik a dizájnerek pár éves ruháit árulja (szóval egy 5 éves Dior blúzt 800 Euro helyett megvehetek 300-ért), a másik pedig a ruhagyűjtőkből összeszedett régi, ócska ruhákat árulja annyira nem is fillérekért (16 Euro egy nadrág pl.). Szóval az előbbibe a pénztárcám miatt, az utóbbiba az orrom miatt nem megyek. Azok az otthoni színvonalas, angol turkálók, amik a fiataloknak árulnak megfizethetően, jó minőségben, itt nincsenek. Néha rossz, mert ha elkap a vadászösztön, csak boltba tudok bemenni, az meg nem ugyanaz.
No, de majd augusztusban, ha hazamegyek!!:-)
5. Ízek: Valójában semmi bajom az itteni ételekkel, csak néha hiányzik egy-egy megszokott magyar íz. A felvágottak fűszerezése az otthonihoz képest nagyon más, íztelenebb is, így inkább csak sonkát eszem, mert az biztos. Nincs süteményes bolt, a pékségben lehet kapni egy-egy sütit, és bár én nem vagyok sütis, Pesten hónapok telhettek el, míg megkívántam, de itt már elvonási tüneteim vannak a krémes sütik miatt, mert azt egyáltalán nem ismerik itt: egy jó krémes, Rákóczi-túrós, rigójancsi,..nyami-nyami (Lala a mignont imádja, persze az sincs itt).
Teljesen más halak kaphatóak, egy kis balatoni hekk, rántott ponty, harcsapaprikás, hát, ezek felejtősek. Helyette van ezernyi más, sokszor szoktunk venni, rámutatunk egyre, aztán meglepi, hogy milyen ízű.
6. Márkák: Eléggé márkahű vagyok, ha megszeretem egy adott cég termékét, mindig azt veszem utána. Így voltam a babapopsitörlővel, amit sminklemosáshoz használtam; a szempillaspirálommal; a betéttel, ami nem ért a köldökömtől a hátam közepéig; az öblítővel, stb, stb,... sorolhatnám hosszasan. Rengeteg márka, ami odahaza kapható, itt nem, így két választásom volt: vagy próbálgatások után megkeresem az itteni kedvencemet, vagy otthonról annyit hozok ki, amíg kitart a következő hazalátogatásig. Nos, fele-fele. A spirálomról nem mondtam le, de kompromisszumok után új öblítőm van. :-)

Hiszem, hogy élnek külföldön szép számmal emberek, akik az ő saját nemszeretem-listájuk miatt esélyt sem adnak maguknak, hogy otthonosan érezzék magukat új életükben. Én nem ilyen vagyok. Van nemszeretem-listám, láthatjátok, de ezerszer hosszabb, ami miatt jó itt élni. Szóval köszönöm kérdéseiteket, igazán jól érzem itt magam.

2009. július 19.

Valamelyik nap egy nagyon érdekes műsort láttam a tévében. Mivel uborkaszezon van, és szerencsére a 3. világháború sem robbant még ki, így a műsor csak relatíve volt érdekes, de ez most mellékes.
Arról szólt, hogy egy fiatal német házaspár Budapestre ment, hogy összehasonlítsa a német árakat a magyarral. A kiindulópont az volt, hogy megnézik, a Németországban kapható kb. 100 Eurós termék nálunk mennyibe is kerül. Egy ruhadarabot, egy kozmetikai cikket, egy elektronikai árut, egy szolgáltatást és egy szállást kellett össszehasonlítaniuk. Nos, az eredmény magáért beszél.
A ruhadarab egy márkás farmer volt, amit Pesten 48 Euroért tudtak megvenni. A kozmetikai cikk egy parfüm volt, amit egy aluljáró kínai boltjában vettek meg 29 Euróért. Az eladó erősködött, hogy igazi, de mivel hatalmas a különbség, nem hittek neki. Elmentek egy illatszerboltba, ahol egy eladó felvilágosította őket, hogy igen, az áru tényleg nem hamis. Hoppá! Viszont a 100 Euros elektronikai cikk (pontosan nem láttam, mi volt) Magyarországon 400!!! Euro volt, szóval ezt meg sem vették. És az eladó sem tudta megmondani, miért kerül ennyibe, pedig erre én is kíváncsi lennék!
A szolgáltatás egy hajvágás volt egy sztárfodrásznál. Az a röhej, hogy Berlinben a fodrászat tényleg kifizethetetlenül drága, itt 100 Euro egy mosás-vágás-szárítás egy jónevű szalonban. Pesten "csak" 26 Euro.
És végül a szállás. Itt Németországban már mi is tapasztaltuk, hogy nem olcsók, 100 Euroért egy nagyon pici, de tiszta szobát kapunk egy kétcsillagos hotelben. Ugyanez Magyarországon a Várban! 60 Euro. Elgondolkodtató, de nem meglepő. Már kijövetelünk elején írtam a blogban, hogy itt minden sokkal drágább, mint otthon (igen, mert tévét még nem akartam venni:-) ), de cipőket, ruhákat nem éri meg. De élelmiszert muszáj.
Ezért készülök már lélekben haza a szabadságunkra, a kedvenc boltjaimban feltankolni, vásárolgatni!!

2009. július 12.

A héten egy különleges utazásra vittek el bennünket Lalával, 3 nap az Északi-tenger partján.
No, nem a hasunkat süttettük, hanem egyik nap pl. a papenburgi hajógyárba látogattunk el. Hihetetlen élmény volt, bemehettünk a csarnokba is, ahol most készül az Aida blu nevű luxus utasszállító hajó. Ha kész lesz, 380 méter hosszú, 10 emeletes hatalmas jószág lesz. A csarnokban "csak" a fele volt, de így is meghökkentő nagyságú volt. Soha nem utaztam még ekkora hajón (gyanítom, víziszonyom és napsütés elleni félelmem miatt nem is fogok, hogy a pénztárcám nagyságáról ne is beszéljek), de egyet élőben látni azért a nem mindennapi élményeim közé tartozik. Fanatikus blogolvasóim tudják, hogy imádon Agatha Christie műveit, nos, az Aidát látva egyértelműen a Halál a Níluson jutott eszembe, Poirot-val a fedélzeten (nem akartam a Titanic katasztrófájára gondolni).:-)
A másik maradandó élmény az utazásból a bremenhaveni Emigrációs Múzeum. Először kicsit szkeptikusan fogadtam, a téma annyira nem hozott lázba, még attól sem lettem lelkesebb, hogy 2007-ben a Legjobb Európai Múzeum Díját nyerte el (ti tudtátok, hogy egyáltalán van ilyen díj?!). Mindegy, meghívtak, mentünk. És a szánkat tátottuk. Időben főleg a XIX. és XX. századot ölelte át, megmutatva, hogy Európából hogyan juthatott el valaki Amerikába.
Egy hajó belsejébe vitt a kiállítás, a szegény emberek fedélzeti borzasztó zsúfolt utazásától kezdve az első osztályig mindent teljes realitásában bemutattak. A szűkös, büdös kabinban bábuk feküdtek, az egyik folyamatosan köhögött, mert szerencsétlen minden bizonnyal tüdőbeteg volt, az első osztály pazar éttermében pedig én is szívesen mulattam volna az időt. Na, persze, nem is máshol!:-)
Hihetetlen élmény volt, sajnos, nem igazán tudom átadni, ezért nem is próbálkozom. Tudjátok, mások utazási élményei mindenkinek nagyon unalmasak, kivéve annak, aki átélte. :-)

2009. július 5.

A heti programok közül egy kiváltképp nagy élményt és tapasztalatot jelentett nekem.
Csütörtökön a a szokásos Willkommen-nel meghívást kaptunk (mi, háttérben dolgozó diplomata feleségek) Angela Merkelhez. A meghívón dresscode-ként népviseletet vagy rövid ruhát írtak elő. Nos, nem tudom, nektek mit jelent a rövid ruha (népviseletről ne beszéljünk, nincs sok szoknyás, mellényes, kalocsai hímzéses ruhám), nekem térdig érő ruhát blézerrel. Vagyis nem földig érő estélyit. Nem lenvászon nadrágot. Nem pamutpólót. És legfőképpen nem ujjas papucsot repedt sarokkal.
Lányok, ha nem látom, el sem hiszem, diplomata!!! hölgyeknek mit jelent az elegáns megjelenés Németország kancellárjához. Komolyan mondom, Katával ott álltunk, és bámultunk, és nem hittünk a szemünknek! Magyarországot lehet balkáni országnak mondani, de a mi öltözékünk kifogástalan volt! Még testszínű harisnyát is húztunk, anyázva persze, mert kivételesen meleg volt, olyan igazi nyári, amilyet még nem értünk meg az idén, de a protokoll ezt írja elő, hát természetesen felvettük. És kiríttunk a többiektől. Hihetetlen volt látni, hogy a többieknek nem sült ki a szemük a szégyentől így megjelenni! Készült csoportkép is rólunk (kb. 100-an lehettünk), ha megkapjuk valamikor, ígérem, felteszem a blogra, hogy ti is csemegézzetek belőle!

A többi programunk is érdekes volt, és szerencsére ennyire nem megütköztető ruházat szempontjából.
Nyáron mindig rengeteg váltás van (mi is augusztusban jöttünk ki), és jönnek az újak. A kedveltebb feleségeknek pedig csinálunk búcsúpartit, most ennek van a "szezonja". Én is részt vettem a dél-afrikai és amerikai feleség közös elbúcsúztatásán (gondolom, zsenge korom ellenére azért voltam meghívva, mert mindketten ott voltak szép emlékű angol nyelvű sminkoktatásomon), őket nagyon fogom sajnálni, hogy elmennek. Jópofa volt, az amerikai odajön hozzám az ebéden, és vigyorogva megkérdezte, nem terveztem-e újabb sminkórákat adni. -Nem, válaszoltam. Mire kiderült, hogy valószínűleg azért fogok, mert egy-két feleségnek feltűnt, hogy egy páran jobban sminkelnek, mint az átlag, és az egyikük rákérdezett az okára. Először csak annyit válaszoltak, hogy titok, aztán csak elárulták a "titkot". Akkor értettem meg, hogy miért lett velem kedves olyan feleség, aki addig letojta a fejemet. Hát ezért. Mivel rettentően utálom az ilyen hízelgéses érdek jópofiságot, egyelőre még ellenállok!

2009. június 28.

Jó kis sűrű hetem volt kötelező protokolláris események tekintetében, és az elkövetkező 2 hét sem lesz lazább. A legérdekesebb elfoglaltságom egy potsdami kert megtekintése volt. Wolfgang Joop divattervező édesanyja (93 éves öreg hölgy) Potsdamban lakik, és minden évben megengedi, hogy a Willkommen in Berlin tagjai meglátogassák őt, illetve sétálhassanak a "nemsemmi"-kertjében. Megint egy olyan hely, amit csak filmekben láttam eddig; egy egész kertészcsapat próbálja a 10 ezer nm-es kertet rendben tartani, és azt kell mondanom, sikeresen. Érdekes a kert, ami inkább egy parkra hasonlított, hatalmas volt, rengeteg különféle virággal, bokorral, fával, a közepén egy aranyhalakkal teli tóval, kicsit rendezetlennek tűnő, mégis nagyon egyben lévő, láthatólag irdatlan pénzt felemésztő, a gazdagságot hivalkodva megmutató helyet látni, mert ez megint nem az én természetes közegem volt. Egy kicsit bemerészkedtem, ámuldoztam (azt hittem például, már nem divat saját magadról készíttetett festményt felakasztani a falra, de tévedtem), örültem, hogy nem tartozom ehhez a csoporthoz, aztán hazamentem.

Sminkes koromban is előfordult, hogy tehetős családok házaihoz mentem sminkelni, szóval annyira nem volt új az élmény, hogy tátott szájjal álljak a szoba közepén, és hümmögjek a meglepetéstől, de azért stílusbeli különbségeket észre lehet venni a magyar és német gazdagok között (és nem biztos, hogy ebben a versenyben a magyarok veszítenének, vagy csak ízléses magyarokkal találkoztam, ahol a pénz és a stílus találkozott) :-).
Mindegy, elmondhatom, hogy ilyet is láttam, és továbbléptem.

Minden nyáron van egy Sommerfest nevű kötetlen összeröffenés, ahol a diplomaták farmerben, pólóban, csemetékkel együtt egy délutánt együtt töltenek. Ez idén tegnap volt, és azért volt érdekes, mert a kiküldetésüknek véget érő, hazamenni készülő diplomatáknak itt adják át az ajándékokat: a férfiak egy ezüsttányért kapnak, belevésve minden fontosat; a feleségek meg Berlin jelképét, egy mackót. A városban több mint ötezer ember nagyságú maci van (szerintem) ad hoc helyekre kiállítva, járdára, épületek elé, parkokba, kertekbe,..., és ezek kicsinyített mását lehet hazavinni. Mivel mackófüggő vagyok én is, először arra gondoltam, elkezdem gyűjteni őket, de mivel van számológépem, és a 20 Euros mackót össze tudom szorozni a számukkal (mint mondottam, ötezer nagymackó van, ergo ötezer kicsi is...), ezért gyorsan lemondtam róla.
Vagy arra gondoltam, félreteszem a mackókra szánt pénzt, és inkább egy lakást veszek belőle. Egy kisebb kijönne belőle.:-)

2009. június 21.

Ismét Berlinben, a szabadságunk után. Furcsa, hogy szabadságról beszélek, hisz sminkesként magam oszthattam be az időmet, és nem voltam alkalmazásban sehol.

Bajorországban töltöttük időnk legnagyobb részét, Lala szerette volna megnézni Stuttgartban a Mercedes és a Porsche Múzeumot, Münchenben pedig a BMW-t. És én mint rendes feleség, mentem vele. A 3 közül a két utolsó olyan, mint amilyennek egy autós múzeumot gondoltok: rengeteg autó, és motor belezsúfolva. A fanatikusoknak biztosan tökéletes, de én egyrészt nem vagyok autófan, másrészt az első kiállítás, a Mercedes feltette a mércét, ugyanis ő máshogy közelítette meg a dolgokat: igazából egy történelmi kiállítás volt a 19. századtól, az autók megjelenésétől kezdve rengeteg képpel, mozgó kisfilmmel, és körítésként a kor Mercedesei is ki voltak állítva. Így sokkal édekesebb és színvonalasabb volt, őszintén meglepett, hogy egy autómárkát ilyen intelligensen is be lehet mutatni. Szóval ez után már a másik kettő nem volt az igazi.
De képzeljétek, van egy vándorkiállítás Tutanhamon sírjának megtalálásáról és feltárásáról, tökéletes másolatokkal és korabeli filmfelvételekkel, és épp Münchenben volt, amikor mi is ott voltunk. Persze arra is el kellett menni (nekem is legyen jó, ne csak Lalának), és nagyon tetszett. Úgy hallottam, Budapest is egy állomása lesz a kiállításnak. Ha érdekel benneteket a téma, ne hagyjátok ki, érdemes megnézni!

Tudom, furcsa, hogy a nyaralás nekem nem tengerparti heverészést jelent, de Lala is, én is fehér bőrűek vagyunk, és elég zizegősek ahhoz, hogy csak úszkáljunk pl. a tengerben, vagy heverésszünk a napon, és ne csináljunk semmit. Elfogadom, hogy van, akit ez pihentet, mi nem vagyunk ilyenek, azt hiszem, ez már kiderült a blogból.

2009. június 1.

Tudom, hogy ma hétfő van, de nemes egyszerűséggel tegnap elfelejtettem, hogy vasárnap van, és blogot szoktam írni. Utoljára azt, hogy hányadika van, és milyen nap, utoljára iskolai tanár koromban tudtam, de azt is csak azért, mert reggelente jelentették a gyerekek!:-) Sminkesként volt noteszom, és meg tudtam nézni, másnap mit fogok csinálni, de egyébként összefolytak a dátumok.
Most két hétig nem kell tudnom az időpontokat, mert szabadságon vagyok, egyelőre még Berlinben, utána elmegyünk innen, így blogot sem fogok tudni írni, a legközelebbi jelentkezésem június 21-én lesz!

Önhatalmúlag kulturális szervezőnek neveztem ki magam a feleségek között. A kötelező partikon kívül is jó találkozni azokkal, akiket kedvelek, ezért igyekszem néha napján egy-egy (számomra) érdekes kiállításra elhívni a feleségeket is. Így néztük meg Annie Leibovitz kiállítását is márciusban (megdöbbentő volt, hogy az amerikai feleség nem tudta, ki ő!!! mentségére szóljon, hogy eljött a képeit megnézni), és imádom az Ókort is, így nem volt kétséges, hogy az Altes Múzeumba is szervezek egy összejövetelt. Vicces volt, mert az olasz feleség megkérdezte, hogy Nofertiti szobra is ott lesz-e, majd igen válaszom után rábólintott, hogy akkor ő is eljön. Utóbb megmagyarázta, hogy voltak náluk nemrégen vendégek, és megkérdezték tőle, látta-e már a szobrot, amire ő kénytelen volt a fejét rázni. Azt mondta, azt a lekicsinylő nézést nem bírta elviselni, és elhatározta, gyorsan bepótolja. Ekkor jött az én meghívásom, így a kiállítás után megjegyezte, most hazamegy, és megírja a barátoknak, hogy látta a szobrot!:-) Nekem meg sajnos elárulta, ha ennyire szeretem az Ókort, el kell látogatnom Torinóba, mert Európa legnagyobb egyiptomi kiállítása van ott. Így kitaláltuk Lalával, hogy a következő szabadságunkkor oda (is) megyünk jövőre.

2009. május 24.

Szerdán tartottuk a nagykövetségen a Haderő-napi fogadásunkat. Eredetileg 21-én van, de aznap Németországban ünnepnap volt, így a mi ünneplésünket áttettük egy nappal korábbra. Kb. 300 meghívottal számoltunk, de szerintem nem voltunk többen 200-nál. Ami nem is volt baj, mert szellősebben voltunk, és nem kellett attól sem félnünk, hogy kevés lesz az étel. Ez nagyon ciki, voltunk már pár olyan partin, ahol elszámolák a kaja mennyiségét, és hoppon maradtunk. De nálunk szerencsére ez nem történt meg. Az elmaradhatatlan rétes, mint fő magyar desszert volt, de most kihagytuk a gulyáslevest, hiába hiányolták többen is, igenis próbáljanak csak ki mást is, nem csak ezt.
Szeretek háziasszony lenni. Jó mindenkihez odamenni, pár szót beszélgetni vele, éreztetni vele, hogy ugyanolyan fontos ő is, mint a többi nemzet vendége. De ezt csak háziasszonyként szeretem megtenni, egyébként elfogult vagyok, és a legjobban a svéd, holland és finn feleséggel múlatom az időt. Most megmutattam nekik a nagykövetséget is, kíváncsiak voltak az irodámra is, mert csak mi, magyar feleségek dolgozunk a nagykövetségünkön a szlovákokon kívül. A nagykövetség 4. emeletén van egy tetszetős fedett terasz is, ahol ebédelni is lehet a fontosabb vendégekkel, és úgy van megépítve, hogy le lehet látni a földszinti aulára is. Ott szórakoztunk fenn a 4.-en, hogy ki kivel beszélget lenn, próbáltuk észrevetetni magunkat a többiekkel, de esélyünk sem volt a hangzavarban, és zene is szólt.

Kicsit féltünk, hogy mikor mennek majd el az utolsó vendégek, mert az íratlan protokoll kimondja, hogy egy fogadás 2 óra hosszáig tart, de ez persze nem jelent kőbe vésett szabályt. Az október 23-át megünneplő tavalyi fogadásunkon az utója 11 felé ment el, pedig este 7-kor kezdődött... Most is lélekben megedződve vártuk az elkerülhetetlent, de kellemes meglepetésünkre az utolsó pár 9-kor távozott, ami jó eredmény, ha azt nézzük, hogy fél7 -re volt meghirdetve a kezdés (az megint más tészta, hogy már 6-tól szivárogtak a vendégek).
Most októberig megint csak egyszerű vendégekként élvezhetjük a fogadásokat, nem házigazdai minőségünkben, bár ennek a szakács és a felszolgálók gondolom jobban örülnek, mint én.:-)
A következő fogadásunk a kedvenceimnél, a finneknél lesz!!

2009. május 17.

Az előző blogot némi késedelemmel tudta csak feltenni Lala, mert a honlapom szervere letiltotta, hogy külföldről változtatni lehessen rajta. Értem én ezt az óvintézkedést, de esetemben ez azt jelentené, hogy több blogot nem tudok írni. Szerencsére a feltételes mód annak szól, hogy hihetetlen intelligens Lalám megtalálta a kibúvót erre a problémára, és továbbra is olvashatjátok az írásaimat.
(Csak megkerestem és elolvastam a hiba okát és a megoldást. De azért köszönöm az elfogult szavakat ;-) L.)

A hetem egész csöndes volt, egyetlen kötelező csajos ebéd volt, a dél-afrikai feleség hívott meg minket. És az a megtiszteltetés ért, képzeljétek, hogy az egyik feleség nekem öntötte ki a szívét, mert nem érzi itt jól magát, csak gyerekeket nevel, takarít, nem dolgozhat, pedig otthon jó állása volt, blabla, a szokásos probléma, amin minden kiküldött feleség átmegy. "Csak" meg kell az embernek találnia új önmagát a megváltozott helyzetben. És bár ez a feleség ugyanakkor jött ki, mint mi, még nem tudott megbirkózni a helyzettel. Ha emlékeztek, én tavaly karácsony körül, 4 hónappal kiutazásunk után írtam, hogy már rendben vagyok, maximálisan élvezem az itteni életemet, és megtaláltam a helyemet és önmagamat.
Ez a feleség még keresi az utat, és bár azon kívül, hogy meghallgattam, és biztosítottam róla, hogy számíthat rám, ha segítségre van szüksége, sok mindent nem tehetek, mert ez a harc az emberben játszódik, és csak önmaga oldhatja meg.
Furcsa volt viszont, hogy bár mindenki látta, hogy a feleség sír, senki nem jött oda hozzánk. Nem tudom, hogy tapintatból, vagy nemtörődömségből. Remélem, az előbbi. Mindenesetre sokszor már az is segít, ha az ember valakinek elmondhatja a problémáját, egy külső embernek, aki madártávlatból látja a dolgokat.
Nálam, emlékszem, vasárnap utaztunk ki, és csütörtökön dőlt ki a bili, az irodában, egy bagatell ügyben, nem találtam valamilyen papírt, amit kerestem, és az irodában eltört a mécses. Hárman álltak körbe (Lala és a tündéri munkatársaink), és értetlenül nézték, milyen marhaság miatt borulok ki.
Persze az igazi ok nem ez volt, csak kellett egy kis szikra.
A fentebbi feleségnél sem tudom, miért pont akkor telt be a pohár, egy jókedvű, baráti csajos ebéden, mindenki szeme láttára, de azt hiszem, ezeket nem lehet befolyásolni.

Remélem, minél hamarabb megtalálják a megoldást (ami nem az lesz, hogy a feleség hazacuccol a 3 gyerekkel, és távházasságban élnek tovább az ittmaradó férjjel), amire volt már példa, de ezt a házaspárt nagyon szeretjük, és jó volna, ha maradnának.
Mindannyian.

2009. május 10.

Teljesen változóak a hetek, néha alig van hivatalos elfoglaltságunk, és munka után már szabadok is vagyunk, és vannak olyan hetek, amiket egyszerűen töménynek neveznék. Ez a hét is pl. ilyen volt.
Két fogadáson is voltunk, az egyik az Egyesült Arab Emirátusok fogadása volt, elképzelhetetlen eleganciával és ételremekekkel, a végén pedig minden meghívott ajándékkal távozott, amire még nem volt példa egy több száz fős fogadás esetén. Az ajándék nagyon érdekes volt: Magyarországon kb. 10 éve volt nagy divatban egy olyan "kép," ami homokot tartalmazott két üveglap közé zárva, és amikor megmozdítottuk a képet, változott a homoktáj is. Nos, az EAE 7 állam szövetségéből áll (én egyedül Dubait ismertem, de ez műveletlenségemnek tudható be), és e 7 állam mindegyikéből került egy kis homok a képbe, így nem egy homokdomb jött létre, hanem hét. Szerintem ötletes és mindenképp egyedi ajándék volt.

Szerdán a Willkommen in Berlin csoporttal (tudjátok, a diplomata feleségek klubja) az Állami Nyomda azon részlegét nézhettük meg, ahol az útleveleket készítik. Minden fázist megmutattak onnantól kezdve, hogy beadjuk a útlevélkérő lapot az önkormányzathoz. Nagyon érdekes volt látni, nem is gondoltam, hogy ennyi lépésből áll, és ilyen hihetetlen biztonsági intézkedések között csinálják. Kiderült pl., hogy soha nem engedélyezték eddig civil csoport (tehát nem leendő megrendelő cégek) látogatását, mi voltunk az elsők (és gyanítom, utolsók is). A csoportban összesen 16-an voltunk, szétváltunk külön angol, és külön német csoportra (én természetesen az angolt választottam), és az angolosok között összeismerkedtem egy indiai hölggyel, akivel előtte még nem találkoztam. Nem sokat beszélgettünk, pár általános kérdés hangzott csak el (álmomban is tudnék már válaszolni arra, én miért vagyok itt, mióta, tetszik-e Berlin, és hasonlók), mégis csütörtökön este egy vacsorameghívást kaptunk tőlük péntekre. Nagyon meglepődtünk, mert azért egy vacsimeghíváshoz nem csak egy találkozás (ráadásul nem ilyen kurta) kell, ezért persze jó magyar gondolkodáshoz híven valami hátsó szándékot sejtettünk (tudjátok, szektatagok, vagy különleges vallási ünnepükhöz új áldozatok kellenek) :-)), de persze kíváncsiak lévén rábólintottunk a meghívásra. És milyen jól tettük!
Nem derült ki róluk semmi negatív, egyszerűen csak szeretnek új emberekkel ismerkedni, és én a nyomdalátogatáskor szimpatikus voltam a feleségnek. Nagyon kedves, közvetlen házaspár, akikkel biztosan tartani fogjuk a kapcsolatot. A feleség Indiában történelmet tanított egy iskolában, így ez is közös pont.:-) És nem mellesleg isteni szakács a hölgy. Vegetáriánusok, de a zöldségeket annyiféleképpen készítette el, hogy én, akinek a mellékneve a vércse, annyira szeretem a húst (mondjuk, csirkét és halat legfőképpen), egyáltalán nem hiányzott a menüből.

Azt hiszem, ez a megfizethetetlen mostani életünkben, az, hogy ennyi eltérő kultúrájú, történelmű, gondolkodású emberrel ismerkedhetünk meg, és abszolút másodlagos, hogy ezt általában asztalnál, kellemes körülmények között, étkezés közben tesszük meg.
Persze gondolkodhatnánk máshogy is, pl. úgy, hogy péntek este szépen felöltözve a fenének van kedve kimozdulni otthonról azért, hogy több órán keresztül idegen emberekkel beszélgessünk mindenféle témáról angolul, ami csak eszünkbe jut, de egy percig sem éreztem így. (na jó, talán a bemutatkozó partinkon, amikor az ismeretlentől való félelmemben meg akartam előtte halni!) :-)

2009. május 3.

A berliniek próbálják egységessé tenni a várost, ami idén 20 éve egyesült (októberben-novemberben nagy banzájok is lesznek majd emiatt). Nyugat még így is érezhetően és láthatóan "puccosabb", mint a keleti rész, és bár rengeteg építkezés, felújítás van városszerte (a közlekedés már egészen a pestihez hasonlít, nagy dugók, elterelések), de azért csak nem sikerült még a különbséget ledolgozni. Nem is hiszem, hogy menni fog, a nyugati rész 20 év előnyben van, és ez magyar aggyal behozhatatlannak tűnik. A város egyébként ugyanúgy kerületekből áll, mint Budapest. Vannak előkelőbb részei, és vannak lepukkantabb területei. Mi keleten lakunk, ha muszáj lenne Pesthez hasonlítani, azt mondanám, Csepelen. Régen sok gyár volt a félszigeten, és mivel már egy sincs, mindet lerombolták, rengeteg beépíthető rész van, most is több helyen folyik építkezés. Mi is egy olyan házban lakunk, amit 2000-ben építettek.

Viszont mindenhol zöld van. Fák, bokrok, füves terület, park. A parkokban rókák és nyulak vannak (a belvárosban lévő Tiergartenben a saját szememmel láttam Tapsifülest), a füves területeken pedig grillező emberek hada. Hétvégenként családok, baráti társaságok felkerekednek, kicuccolnak egy füves részre, és piknikezés címén a nemzeti eledelüket, a virslit, némelyek pedig húsokat sütögetnek, esznek, isznak hozzá, a gyerekek rohangásznak, a felnőttek beszélgetnek, és az egész napot kint töltik.
Nos, mostanában a jó idő megjöttével én is átvettem eme szokásukat, csak én a saját kertemben tudom megoldani a dolgot. És nemcsak magunkra számíthatunk a nagy kajálás közben, hanem a madarakra, akiknek szintén van kinn természetesen élelem, és furcsa módon nem zavarjuk őket, nem félnek tőlünk, és van az egércsaládom a terasz alatt. Azért írom már családnak, mert a hétvégén nemcsak a "nagy", kb ötcentis anyát láttam, hanem egyik (egyetlen?) gyermekét is, aki kb. 3 centiméter, több semmiképp.:-)
Anyukám nemes egyszerűséggel lehülyézett, hogy egereket etetek, akik alattunk laknak, aztán majd jól bejönnek a lakásba, és befészkelik magukat, megrágják, összepiszkolják a cuccainkat, de valahogy nem is érdekel, meg nem hiszem, hogy bejönne. Minek, ha a lakása bejárata elé teszem a neki járó élelmet, és a madarakat is elzavarom onnan, mert az az övé?!:-)
Igazi városlakóból átvedlettem kertvárosivá, élvezem a természetet mellettem, körülöttem. Ma például kb. 40 percet csak azért kocsikáztunk, hogy elmenjünk egy olyan utcába, ahol Lala a héten járt hivatalos ügyben, és látta, hogy az utca közepére, a két sávot elválasztó részre orgonafákat ültettek, és tudta, hogy nekem is tetszeni fog. Hát igen. Majd' egy km hosszan ameddig a szem ellát, csak orgona! Az az illatorgia, a színek (én eddig azt hittem, kétféle orgona van: világoslila és a fehér), erre itt találkoztam egy harmadikkal, egy nagyon sötét lilával, majdnem padlizsánnak mondanám (a kedvenc sminkszínem!). Gyönyörű volt.

Én ilyeneknek is tudok itt örülni. Ezeknek az apróságoknak, amik szebbé teszik a várost, és jobbá a hangulatomat.

2009. április 26.

A múlt héten nem tudtam blogot írni. Vagyis én tudtam volna, csak Lalának jött hirtelen egy hivatalos 3 napos utazás, és nem volt Berlinben, így nem tudta feltenni az internetre.

Ezek a hivatalos utazások, fogadások, vacsorák, partik a munkánk része, ezért kapjuk a fizetésünket, hogy elmenjünk oda és Magyarországot képviseljük. Egy barátom a múltkor megrótt engem, hogy mindig erről írok, mintha ez egy fricska lenne az otthoniaknak, hogy bibííí, én ilyen helyekre járok, de nem ez az igazság. Ez a kötelességem itt, és az, hogy már szeretem és élvezem, csak plusz jó, de emlékeztek, akkor is lelkiismeretesen eljártunk mindenhová, amikor még rettegtem tőle, nem szerettem, felszínesnek találtam, unalmasnak. Az, hogy mostanában már pár feleséggel közvetlenebb a kapcsolatom, szerencse, és nagyon örülök neki, de ha nem lennének, akkor is elmennénk mindenhová, ahová hívnak. Így kérlek benneteket, vegyétek figyelembe, hogy amikor egy-egy olyan eseményről írok, ami nagyképűnek tűnhet, az nem az én személyes nagyképűségem, hanem a munkám része.
A filmekben a fogadásokat mindig úgy ábrázolják, hogy elmész egy szép ruhában, eszel-iszol, nagyokat nevetsz, finom zene szól a háttérben, és jókat beszélgetsz, mert ez annyira jóóó. Igen, van ilyen is. De nem volt mindig így, és nem mindegyik ilyen. Akkor is elmegyünk, amikor semmi kedvünk hozzá. Amikor épp megjön, és a derekam le akar szakadni a magas sarkúban; amikor fáradtak vagyunk, és legszívesebben a meleg takaró alá bújnánk, hogy egy jót aludjunk...
Természetesen most nem sajnáltatni akarom magam, nem is teszem, mert hiteltelen lennék, amikor mindig arról írok, milyen jó itt. Nos, tényleg nagyon jó, de szeretném, ha látnátok a másik oldalt is, az árnyoldalt. Azt, hogy mi könnyedebben vesszük ezeket az akadályokat, talán a hozzáállásunk teszi, igyekszünk mindennek a pozitív oldalát látni, és hiszem, hogy ugyanígy gondolkodnék otthon is, ha továbbra is sminkesként dolgoznék. Nem azért vagyok boldog és kiegyensúlyozott, mert itt élek, hanem mert ilyen a természetem.

És az független a földrajztól.

2009. április 13.

A héten szívtam egy kis magyar levegőt, mert kedd reggel hazaugrottam, hogy Miklósa Erikát kisminkelhessem a koncertjére. Olyan, de olyan jólesett! A levegő is, a smink is!:-) Másnap már jöttünk is vissza, mégpedig imádott szüleimmel, és az egész hetet együtt töltöttük. Mivel anyukámnak fáj a lába, így kurta kis sétákat tettünk, többnyire kocsival mentünk, de a szokásos turistalátványosságokon kívül a város hangulatát szerettük volna inkább megmutatni. Így nem rohangáltunk múzeumból ki, templomba be, azt meghagytuk a lelkes turistáknak. Sokat voltunk együtt, nagyokat beszélgettünk, elvittük őket a kedvenc éttermeinkbe (képzeljétek, a japán étel tetszett nekik a legjobban, és az olasz a legkevésbé, pedig azt gondoltam, változatosságot nem kedvelő gyomruk inkább az európai fűszerezést fogja elfogadni), hattyúkat etettünk, kiültünk a teraszunkra, és néztük, ahogy a madarak eszik a nekik kitett magokat...szóval gusztustalanul nyálas és idilli volt!:-) Szombatonként a város törökök lakta kerületében zöldség-és gyümölcspiac van. Nem sok német bírja elviselni a lökdösődést, kiabálást, így a vevők többnyire törökök. És mi. A magyarok már edzettek egy kis hangzavarra, bennünket nem borzaszt el, cserébe finom és friss zöldségeket és gyümölcsöket kapunk. Anyuékat is elvittük ide, tudtuk, őket sem fogja meghökkenteni az ottani hangulat.
Ezekre a napokra szabadságot vettünk ki, így tényleg minden percet együtt tudtunk tölteni. Tegnap pedig hazarepültek, és nem vesztek el útközben a repülőtéren sem.:-)

A fotók tegnap készültek. Sikerült a kis zabagépeket lekapni, amikor semmitől és senkitől nem zavartatva magukat kiesznek a vagyonunkból. Ráadásul alig akartunk hinni a szemünknek, amikor észrevettük, hogy a terasz deszkái alól egy egérke osonkodott ki lopni egy kicsit a madaraktól. Hihetetlenül édesek voltak így együtt. Azt hittem, mivel tavasz van, már nem fogják a télen unásig kapott magokat megenni, hanem keresnek maguknak friss falatokat, de vagy lusták, vagy táplálékkiegészítőnek még mindig kiváló a napraforgómag és kenyérmorzsa, mert még mindig eltűnik a kitett adag, akármennyit szórok is ki.
És hiába hittem magam igazi városlakónak (Pesten a 2. emeleten laktunk egy régi körfolyosós házban), rettenetesen élvezem, hogy itt van karnyújtásnyira tőlem a természet. Egyetlen szépséghibája azért van: allergiás vagyok, és rengeteget tüsszögök. De egyelőre jobban élvezem, mint zavar. Ha zavar, majd elköltözünk. Itt is van belváros. Csak a belvárosban vannak hatalmas parkok is, úgyhogy azt hiszem, a helyzet ott is ugyanaz lenne. Csöbörből vödörbe. :-)

2009. április 5.

Ez a hetem csendes volt. Csak a japán csajos ebédre kellett mennem szerdán, más hivatalos elfoglaltságom nem volt (isteni volt a kaja, de nem volt szusi, direkt, hogy ismerjünk meg más japán ételt is a szusin kívül). Nem jött el a vietnami feleség, tudjátok, akiknél vacsoráztunk, és megígértem, hogy a pártfogásomba veszem. Most vagy én vagyok riasztó, vagy a feleség ijedt meg az utolsó percben. Teljesen megértem egyébként, amíg az ember nincs benne, hihetetlen félelmetes tud lenni (emlékeztek, a bemutatkozó partink előtt meg akartam halni), de aztán már csodálkozva nosztalgiázik, mitől félt annyira. Persze, mint minden normális ember, én is féltem az ismeretlentől. De most már vannak barátaim, és elhiszem, hogy meg tudom értetni magam, ha akarom (most már németül is, ha nagyon muszáj, de azért még mindig mankónak használom az angolt), és látom, hogy a többi feleség is pont olyan normális "átlagember", mint én. Csak más országból jött. És ő is meg volt illetődve az elején. Ezért sajnálom nagyon a vietnami feleséget, hogy nem merte megtenni a legelső lépést a segítségemmel, mert onnantól kezdve minden sokkal könnyebb lett volna. No, mindegy, az ő választása. Az enyém meg az volt, hogy nem meghátrálni, és győzni! Most már nagyon élvezem az itteni életemet, megszoktam, hogy most ez az életem, egy kis sport reggelente, egy kis munka napközben, nyelvtanulás, esténként fogadások, hétvégenként pedig bármi, de közös Lalával!

Furcsa is lesz biztosan, hogy kedden hazaugrom Erit kisminkelni, a Művészetek Palotájában lesz egy koncertje, mert egyáltalán nem érzem most magam sminkesnek. Ha valaki megkérdezné pl. a repülőgépen hazafelé, mi a foglalkozásom, nem is tudom, mi lenne a helyes válasz. Az, hogy sminkes, nem helytálló. Az, hogy diplomata, nem a munkám, hanem a státuszom. Szóval bajban lennék. Azt sem mondhatom, hogy hivatalos életélvező, mert az meg nagyképűnek hangzana, pedig ez áll a legközelebb az igazsághoz!:-)

Ma volt Berlinben a félmaraton. 25 ezer futó. Rohadt sok. (Budapesten 8 ezer lesz szeptemberben.) El sem tudtam képzelni, hogy fogunk ennyien elférni. Pedig ennek a hatalmas városnak meg se kottyant. Annyi volt más, mint Pesten, hogy sűrűbben futottak a versenyzők, jobban oda kellett figyelni, le ne maradj a te futódról, Pesten ez szétszórtabb volt. Beálltam a cél közelébe, és figyeltem. Jojózott már a szemem, annyira figyeltem a diplomatákat, tudtam, kik fognak futni. Nos, a spanyol diplomatát mindenki csak "az őrült spanyolként" emlegeti, persze ő jött be az ismerősök közül elsőként, cirka másfél órával a start után. (számolj utána, mennyire repeszt, 21 km!!) És képzeljétek, nem akarok nagyképű lenni, de ha az igazságot akarom megírni, akkor meg kell említenem, hogy a második Lala lett (a diplomaták között, hangsúlyozom)!!!! Nagyon büszke vagyok rá! Ezért eldöntöttem, hogy én is indulok a májusi 10 km-es csajos futáson, hogy kiabálhasson ő is nekem. És legyen rám büszke. :-)

2009. március 29.

Végre felébredt a város is a téli álmából. Most épp a húsvétra készül, így a terek megint benépesültek kis faházikókkal, amiknek a díszítése Mikulásról nyuszira és sünire változott.
Ma elmentünk sétálni a városba (bár hideg volt, de sütött a nap végre), és eljutottunk a Június 17-e utcába is (ez egy széles út, ami a Tiergartent szeli át). Itt hétvégenként régiség- és kézműves piac van. Már nagyon hiányoltam, és örülök, hogy a tavasszal ők is visszajöttek. Van itt egy kedvenc árusom, egy öreg arab férfi, aki selyemfestéssel foglalkozik. Szerintem szagról felismeri a fanatikusokat (vagy az arcomat jegyezte meg), mert csak rám nézett, és máris előhúzta a pultja alól az összetekert takarót, amit már tudok, mert már többször vásároltam nála tavaly, hogy gyönyörűséges kincseket rejt! A télen sem unatkozott a művész, mert újabb selyemsálakat mutatott, és persze várta, hogy válasszak közülük. De hogyan is tehetném, mikor mind csodálatos, és mind kell?! Nem lehet egyre rámutatni, mert ha megveszem a kéket, sajnálni fogom, hogy a zöldet ott hagytam, ha a zöldet veszem meg, mi legyen a pirossal?... szóval ez egy ördögi kör. De valahol el kell kezdeni, így most egy olyan darab tulajdonosa lettem, amin az összes szín rajta van, átmenetesen folynak egymásba. Egyszerűen káprázatosan szép. Ha lenne kézügyességem (tudom, többen felröhögtetek, hogyne lenne, hisz sminkes vagyok, de higgyétek el, nincs, a sminkeléshez az kell, hogy szeresd a színeket, és ebben nincs hiány, különben nem lennék bajban ilyenkor, amikor egy színt kellene kiválasztani), szívesen foglalkoznék pl. selyemfestéssel szabadidőmben. De nem hiszem, hogy lenne érzékem hozzá, bár amíg ki nem próbáltam, ilyet kijelenteni ostobaság. Szóval lehet, hogy a sminkelés mellett/helyett a közeljövőben egy másik szakmát is kitanulok. Miért ne?

Sose szerettem az állóvizet magam körül, otthon se. Itt meg aztán végképp nem panaszkodhatom, hogy unatkoznék. A csajos programok is megszaporodtak, a jövő héten lesz az a japán ebéd, amiről két hete írtam, hogy ott kell a vietnami feleséget pátyolgatnom. Jó érzés, hogy már én vehetek valakit a védőszárnyaim alá, és nincs szükségem arra, hogy engem vegyenek. Szerintem egész gyorsan beilleszkedtem a feleségek közé annak ellenére, hogy én vagyok a legfiatalabb. És nem én öregedtem hozzájuk, hanem ők fiatalodtak hozzám. :-) Legalább is a kedvenceim. A héten a marokkói feleség volt a vendéglátónk egy ebéden, és egyszer csak azt vettem észre, hogy úgy viháncolunk és röhincsélünk, mint a 16 éves tinilányok! Furcsa, mert 16 éves koromban nem voltam ilyen, mint most. 16 évesen túl komoly voltam, persze besegített ebbe nagyrészt, hogy az Apáczaiba jártam. Aki hallotta már hírét, érti, miről beszélek. De most rendesen bepótolom.

2009. március 22.

Tegnap végre megvolt a Diplomata Bál a Ritz-Carlton Hotelban, amit már mindenki nagy lelkesedéssel várt. Én inkább csak kíváncsisággal, hisz még sose voltam, nem tudtam, mire számíthatok. Hát, olyan, mint egy fogadás csak sokkal hosszabb! :-)

Szóval az előkészületek. Vettem egy szép báli ruhát, amivel jócskán kitűntem a többi hölgyvendég közül (természetesen a színe miatt). A hajam először fodrásszal akartam megcsináltatni, de nem tudtak olyat ajánlani, aki szép kontyot tud készíteni, kísérletezni meg nem akartam túl azon, hogy mi van, ha nem tetszik, a szolgáltatások itt rettentő drágák, úgyhogy vettem két gyönyörű csatot a Lafayette-ben, és azt tűztem a hajamba. Sokan még ennyit se tettek meg, ugyanúgy hagyták a hajukat, mint hétköznap. A sminkkel ugye nem volt gondom :-), a többi feleség is, akit tanítottam, nagyon ügyes volt, jó volt látni, hogy nem volt hiábavaló a sminkóra. A többség eltalálta a ruhát, csak néhány hölgyön volt térdig érő ruha, holott estélyi ruhát írt elő a meghívó, ami bizony hosszút jelent.
Maga a helyszín hihetetlen előkelő volt, a hatalmas terem, a kristálycsillárok, a gyönyörű terítés, 12 személyes asztalok, mintha egy filmben látnátok! A vendéglátó a 3 amigo volt: az amerikaiak, kanadaiak és mexikóiak. Mindez csak annyit jelentett, hogy az ő különleges ételeiket kóstolhattuk meg, a vacsora svédasztal-szerű volt, mindenki azt és annyit evett, ami jólesett.
Meglepetés volt az asztaltársaságunk, mivel előtte lehetett volna kérni, kihez ültessenek, de nem éltünk az alkalommal, gondoltuk, bárkivel szívesen együtt leszünk, de Lalának mázlija volt, mert a kedvenc diplomatája került hozzánk. Viszont vacsora után már szétszéledt a társaság, mindenki vagy táncolt, vagy más asztalnál ülő ismerőseivel barátkozott, vagy fényképezkedett (én főleg ez utóbbit csináltam, mindenki rengeteg képet készített).
Nagyon jó volt a zenekar, néhány számot mi is táncoltunk, de természetesen nem úgy, ahogy a tánciskolában tanították, mert azt ugye elfelejtettük, hanem a régi jól bevált, tingli-tangli-szerűen, ami barátaink esküvőire lett kitalálva és begyakorolva már sok évvel ezelőtt! Persze, nem mindenki volt ilyen visszafogott, az amerikai feleség ruhapántja leszakadt a nagy tánci közben, és bár tudom, hogy kinevettek, de a táskámban volt varrókészlet, és felvarrtam a ruháját, örök hálára kötelezve!:-) És volt még a táskámban ragtapasz, kisolló, körömreszelő, pézsé, szájfény, stb, csupa hasznos holmi, ha baj van, ez még a sminkes korszakomból rögzült, amikor mindenféle dolgokat kértek tőlem a modellek, és többnyire tudtam is adni. Mint most.
A tombolán sajnos nem nyertünk semmit, bár titkos vágyálmaim között Ha Duong, koreai divattervező ruhái is ott voltak, de nem én voltam a szerencsés (viszont a divatbemutatóján anno ott voltam, az október 19-iki bejegyzésem ennek a hölgynek a bemutatójáról szólt). A fődíj egy repülőjegy volt Vancouverbe, amit a holland barátnőm nyert!!!
Hajnal kettőig bírtam, utána annyira elfáradtam, hogy elsőként asztalt bontva (meg is kaptuk érte a magunkét, a legfiatalabbak mennek el legelőször) hazajöttünk. Egy szál gyönyörű bordó rózsával búcsúztatták a hölgyeket, most is itt illatozik előttem.

Jövőre újra. Arról is beszámolok majd.

2009. március 15.

A héten volt egy meghívásom, az iráni nagykövet rezidenciájába a feleség hívta meg a Willkommen in Berlin tagjait. Kb. 5 perccel a hivatalos idő előtt érkeztem, és nem akartam a ház előtt ácsorogni, így bementem, szerencsére egy ismerős feleséggel. Nagyon meglepő volt, mert mi voltunk az első európaiak, a többiek iráni hölgyek voltak, mindenki új ruhában (az Új évet köszöntöttük, és kötelező új ruhát felvenniük) és kendővel a hajukon. Lehetett vásárolni is mindenféle kézműves dolgot, de eleinte azért nem vásároltam, mert elsők révén mindenki velünk foglalkozott, később meg, mikor a többi vendég is megérkezett, már nem fértünk oda. Így lemaradtam a dologról. De a hangzavar igazi arab bazárt idézett, mindenki kiabált, örvendezett annak, amit sikerült vásárolnia, üdvözölte a barátját, szóval a hangulat tényleg iráni volt!:-) Az ételek nagyon különlegesek voltak, képzeljétek, kinézet alapján nem lehetett eldönteni, melyik milyen ízű, ráadásul a helyük sem segített, hogy elöl a sósak, utána a desszertnek szánt édesek, így megszedtük a tányérunkat, és ha valaki megkóstolt valamit, tájékoztatta a többieket, az épp milyen ízű falatka volt!:-)

Szeretek új helyekre elmenni, tényleg olyan érdekes és tanulságos más kultúrával ismerkedni!
Másnap pl. a vietnami házaspár hívott meg magukhoz vacsorára; ez volt az első olyan alkalom, ami nem hivatalos volt, több házaspárral, hanem csak a házigazdák és mi voltunk, így a hangulat baráti és kötetlen volt (az ételek pedig isteniek). A feleség egyetlen szót nem beszél sem németül, sem angolul, így ő kimaradt a beszélgetésből, de én jócskán belefolytam (németül!) A férj kérte, hogy a következő csajos ebédnél, amit a japán feleség fog tartani (éljen a szusi!!!), vegyem már a védőszárnyaim alá a feleségét, aki így, hogy már van egy ismerőse a feleségek között, el mer jönni (eddig sehol se volt, pedig ők is a nyáron jöttek, mint mi). Persze szívesen megteszem, de csak mosolyogni tudok rá, mert nem ért semmit. De tudom, hogy sokszor az is elég, egy kis baráti gesztus. Ha meg nyitott valaki, az alapvető konyhanyelvi németet viszonylag hamar magára tudja szedni. Bár pont az iránin erre láttam egy ellenpéldát; a litván feleség 2004-ben jött ide, szóval az 5. évét tölti itt, és az én németem jobb az övénél. Komolyan. Szerintem vérciki, de emlékeztek, írtam már korábban, hogy sok feleség nem tanulja a nyelvet, majd ráragad valami. Hát a hölgyre is ráragadt, de nagyon kevéske. No, mindegy, ez az ő gondolkodásuk. Az enyém meg, hogy tanulni!
A fitneszbérletemet akaratomon kívül két hónappal meghosszabbították, mert igaz ugyan, hogy február végéig kötöttünk egy határozott idejű szerződést az edzőteremmel, de azt is le kellett volna másfél hónappal előtte mondani (apró betűs rész a szerződés alján, a fene olvasta el!), szóval január 5-én kötöttem, de január 15-ig le is kellett volna mondani. Így április 30-ig levonják a pénzt a bankszámlánkról. Mikor reklamáltunk, annyit mondtak, nem muszáj járni, de a pénzt akkor is leszedik. Az első felháborodásom után túlléptem rajta, és elkezdtem újra futni bent a teremben, már gyors vagyok, mint a szélvész!:-) Készülök a májusi női 10 km-es futásra. De mivel már tudom, hogy le tudom futni, egyre inkább nem izgat, hogy lefussam a versenyen. Néha én sem értem a logikámat!:-)

2009. március 8.

Tömény hetem volt megint. Egyrészt túléltem az angol sminkoktatást!!!, másrészt már Ginger Rogersnek hívhattok!:-)

Szóval a sminkoktatás.
Rettentően izgultam, persze nem a smink miatt, azért 11 év alatt ragadt rám valami, hanem a nyelv miatt. Szerintem pocsék, élvezhetetlen volt az óra (4 óra hosszat tartott), és megfogadtam soha többet (csak még egy előadás lesz a holland feleség kedvéért)! De a tanulók visszajelzése nem ez volt. Az amerikai feleségek elmondták a dél-afrikainak, aki avval jött oda hozzám szombaton a táncóra előtt, hogy hallotta, milyen fantasztikus volt a sminkelés, mennyit okosodtak a lányok, új színeket ismertek meg, és megkérdezte, csatlakozhatna-e a következő csoporthoz! Ekkor nyugodtam meg egy kicsit; ezek szerint csak én éreztem rossznak, a többiek nem!
Együtt be is vásároltunk az itteni profi sminkes boltban, hihetetlen összeget hagyott ott mindenki, az osztrák férj meg is köszönte, hogy a családi költségvetést a segítségemmel a felesége jócskán meg is csapolhatta!:-) Kaptam egy aranyos köszönőlapot is, azóta próbálom megfejteni, Lisa, a svéd mit írt. Nem tud valaki véletenül svédül? Lefordíthatná nekem: Tack Monika, jag blon ja fin!

Az első táncóra tegnap volt, az angol és bécsi keringőt, valamint a slowfoxot tanultuk meg. Rájöttem, ez is olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni, minden előjött az óra közben. Néha partnert kellett cserélni, elszakadtam kicsit Lala mellől. Legalább megtudtam, milyen furcsa dolog ismeretlennel táncolni. Főleg, ha botlábú is szegénykém. És hiába a férfi vezet, átvettem a vezérséget olyanoknál, akik halkan még a számokat is mormolták magukban, és végig a lábamat figyelték, rá ne lépjenek! Kedves tőlük!:-) Lala sem egy Fred Aster, de megnyugodtam, mert kaliberekkel jobb volt a többieknél. Azért izgulok, hogy a bálon se legyen gikszer, egyrészt földig érő szűk szoknyám lesz, másrészt selyemcipőm, amire, ha rálépnek, meg fog látszani.
A táncóra egy igazi tánciskolában volt, kaptunk egy helyiséget, irtó csúszós parkettával, és igazi diszkógömbbel!:-). Nagyon érdekes volt látni, hogy a többi helyiségben is oktatás folyt, rengeteg ember áldozta arra a szombat estéjét, hogy táncoljon, azt hittem, ez a 80-as években kihalt; de vagy nem, vagy a retro korszakát éli. :-)

2009. március 1.

Végre melegszik az idő! Ennek praktikus okai is vannak: lejárt a két hónapos fitneszbérletem, és innentől kint kell futnom a parkokban (szegény én!:-) ), és a hideg levegőt kapkodva, izzadtan belélegezni nem biztos, hogy túl egészséges. De úgy néz ki, márciussal a kellemesebb idő is beköszöntött.

A héten egy koncerten voltam Lalával. Mindig rengeteg kulturális esemény van Berlinben, (nemrég nyílt meg egy Annie Leibovitz kiállítás, muszáj arra is elmennem!!), és az a szerencse, hogy a nagykövetségre mindig sok tiszteletjegy érkezik, ingyen lehet elmenni hihetetlen jó programokra.
A héten pl. fiatal külföldi tehetségek bemutatkozását segítette a Koncerthaus, és mi egy Ausztráliában élő, de egyébként kínai ikerpár csellókoncertjét hallgattuk meg. Egyszerűen fantasztikusak voltak. Ha van kedvetek, keressetek rájuk az interneten: Pei-Jee Ng és Pei-Sian Ng a nevük. Játszottak Bachot is, és kortárs zenét is. Felkaptam a fülemet-fejemet Elena Cats-Chernin zenéjére is, ő egy 50-es hölgy, aki a volt SZU-ból 18 éves korában menekült ki szintén Ausztráliába. Rákerestem a neten az ő nevére is, és a videóklippes portálon meghallgattam mindent tőle.
Nem kezdek ódákat zengeni, bár szívem szerint megtenném, hallgassátok meg, és döntsétek el magatok, tehetséges-e ez a nő. És képzeljétek, a legújabb operájának az európai bemutatója aug. 10-én a Szigeten lesz! Én még soha nem voltam a Szigeten, bevallom töredelmesen, de e miatt most kivételt tettem volna, ha otthon lennék. Ti menjetek el helyettem, és majd számoljatok be, milyen volt!!
A következő hétvégéink tánctanulással fognak telni, írtam már, hogy a Diplomata Bál március 21-én lesz (találtam rá egy gyönyörű tűzpiros, visszafogott ruhát, semmi abroncs, semmi uszály, csak finoman testhez álló), és a svájci feleség felajánlotta, hogy a botlábúaknak egy gyorstalpaló tanfolyamot tart. Igaz, hogy én jártam társastánc-tanfolyamra, de 20 éve, szóval nem sok minden maradt meg az emlékezetemben és a lábamban, ugyan Lala is járt, de ő is hasonló problémákkal küzd, és még nem is szoktunk össze táncügyileg. Itt meg hátha valami ragad ránk!
Meg utána olvastam a báli etikettnek is, és azt írták, hogy az uraknak kötelező felkérni az asztalnál ülő mindegyik hölgyet. Szóval ez fordítva is érvényes lesz, nemcsak Lala táncoltatja meg a nőket, de gyanítom, nekem is minimum egy számot ropnom kell az asztaltársaimmal is. Hát, kíváncsi leszek! :-) 3 hét múlva ígérem, fényképes beszámolót írok róla!

2009. február 22.

Nem vagyok normális!!! Rávettek arra, amire azt gondoltam, nem vagyok rávehető semmi pénzért! Most már késő, csak a károkat tudom enyhíteni. :-)
Minden hónapban van egy mindig más nemzetiség rendezte csajos ebéd, ahol találkozunk egymással, beszélgetünk, vagy hallgatunk vérmérsékletünktől és nyelvismeretünktől függően. Én már egy ideje nagy dumás vagyok, erről már írtam, hogy a fordulópont a kölni-bonni utazáson volt, ahol Lisa, a svéd feleség "felszabadított" a saját magam által kreált béklyó alól (miszerint nem elég jó az angolom a kommunikációhoz). Szóval azóta nem gondolkodom, csak beszélek. Szerdán volt a legutolsó, a csehek által szervezett ebéd, és itt 7 feleség (mint a gonoszok, azok is!!:-) ) összeesküdött ellenem, mert nem értem, hogyan, de rábeszéltek, hogy tartsak nekik csoportos sminkoktatást, angolul!!! A feleségek között két amerikai is van, a többiek ugyanúgy nem született angolok, mint én. Azóta verem a fejem a falba, és őrült módon elkezdtem az angol jegyzeteimet lapozgatni, hátha felsőfokúig tudom megtanulni egy hét alatt!:-) Szerintetek van esélyem?:-) Azért a között, hogy a partikon kézzel-lábbal mesélek egy történetet és a között, hogy előadást tartok a sminkből, van némi különbség. Áthidalhatatlan, érzésem szerint. De majd beszámolok róla, ha túlélem!

Úgy érzem, az itteni életem arról szól, hogyan oldjam meg a megoldhatatlannak látszó problémákat, a nyelvtől kezdve a "hogy jutok el valahová"-n át a melyik villát kell használnom a díszvacsorán, amire mibe is kell megfelelően felöltöznöm?-ig!!! Az otthoni megszokott kis életem minden zegét-zugát ismertem, élveztem az ismerős dolgokat, erre itt minden van, csak állandóság nincs! Persze a legtöbb problémát én okozom saját magamnak, mert ha nem lennék ennyire aktív, hogy mindenhová elmegyek, ahová hívnak, és úgy csinálnék, mint sok feleség, aki homokba dugja a fejét, és megpróbálja csöndben, észrevétlenül megúszni a kiküldetés idejét, semmi gondom nem lenne. Csak sajnos soha nem voltam az a fenekemen ülős fajta, mindig zizegtem. Itt sem bírok leállni, még akkor sem, ha ezzel csak magamnak ártok!:-)
Az itteni életem saját magam határainak megismeréséről szól, úgy érzem. Fizikailag (májusban lesz a futóverseny), és szellemileg (két nyelv egyidejű tanulása, és ha megőrülnék, még franciául is elkezdenék, ráadásul a 2. sminkes könyvemen is elkezdtem dolgozni). Plusz az új munkámban helytállni, reprezentálni a fogadásokon, Magyarországot közelebb hozni a többi nemzet számára, és persze hogy én is minél több kultúrát ismerjek meg. Ez így olvasva soknak tűnik (az is egyébként), de mivel élvezem, hiába morgok itt nektek, ezért nem okoz akkora nehézséget, mint gondoltam. Otthon azt mondogattam, én ide nyaralni jövök ki 3 évre, magammal kell csak foglalkozni, és bár ez igaz, de a kalandvágyam miatt ez egy kicsit sűrűre sikeredett. De mindezzel csak több leszek. Világlátottabb, tapasztaltabb. És hát nem mindenki erre vágyik? Azért néha a kanapén elnyúlva egy könnyed irodalmat magyarul!! olvasni sem piskóta!:-)

2009. február 15.

Tegnap szülinapi partin voltunk, de nem személyt ünnepeltünk, hanem államot! 150 éve, Valentin napján csatlakozott 33-ként az Unióhoz Oregon állama!
A régi német nyelvcsoportomba egy amerikai srác is járt, akivel annyira összebarátkoztam, hogy hetente egyszer összeülünk valahol, és angolul beszélgetünk, tanítgat a helyes beszédre. Ő jött Oregonból, ott ismerkedett meg a feleségével is, és a lány miatt vannak Németo-ban, mert itt csinálja a doktoriját. Szóval gondoltak egyet, és rendeztek egy partit az államuknak (mi meg majd Pest megyének?!:-) ). Volt PowerPointos előadás, meg egy hihetetlenül finom spéci amerikai sütit is sütöttek, amiből jócskán teleettem magam!
Álmomban nem gondoltam, hogy valaha egy olyan bulin veszek részt, ami egy államot ünnepel, bár ha jobban belegondolok, Ukrajna 17. szülinapi partiján is ott voltam tavaly!:-)

Az angol mellett a németet is tanulom, hetente kétszer, és futni is járok, májusban egy 10 km-s verseny lesz, amin szeretnék részt venni, aztán a félmaraton, amire még gyűjtögetem az erőmet és lelkesedésemet, mert az még nagyon keménynek tűnik a szememben. A fitnesz-stúdióban jókat szoktam mosolyogni az oda járókon, persze, csak magamban, diplomata vagyok, vagy mi a fene?!:-)
Először is dicséretesen sok az idős ember, akik nem hagyják el magukat. Ők főleg biciklizni szoktak, és közben újságot vagy könyvet olvasnak. A fiatalabb nemzedék tagjai közül pedig a férfiak igencsak nyiszlettek, rájuk fér egy kis edzés, de valószínűleg mind az újévi fogadalommal kezdte, mert sok változást még nem lehet látni rajtuk:-); a nők pedig kifejezetten dagik.
Itt eleve azt lehet megfigyelni, hogy rengeteg a kövér fiatal, fiú-lány fele-fele, de egyre kevesebb az idősebbek körében. Mintha a korral rájönnének, hogy fontos a mozgás, és a fiatalként cipelt plusz kilók öregkorukra eltűnnek.
Nálunk pont fordítva van: amíg fiatal az ember lánya-fia, még csak-csak ad magára, de rengeteg elhízott középkorú és idős ember van Magyarországon. És nem hiszem, hogy azért, mert a borsos árú fitnesz termek bérleti díját nem tudja a kis nyugdíjából megfizetni! Édesanyám mióta nyugdíjba ment, imád délutánonként, esténként a faluban sétálni. Eleinte nemigen értették, hová menetel állandóan, de mostanra mindig van egy-két társa, aki egy kis séta fejében beszélgetést és törődést kap tőle. És hipp-hopp, még pár kiló is leszalad róla úgy, hogy észre sem vette!

2009. február 8.

Minden szempontból más életet élek, mint otthon. Most nem a diplomata státuszomat értem ezalatt, bár az is természetesen, hanem az életritmusomra. Sminkesként nem volt szabadnapom, hétvégém, nem hétfőtől-péntekigben gondolkodhattam, sőt, többnyire hétvégén volt több elfoglaltságom, és ráálltam arra, hogy bármikor dolgozhatom. Itt ez megváltozott, igazi kis irodista lettem, bár rugalmas a munkaidőm, csak napi 4 óra, de a hétvégék azok igazi hétvégék lettek. Sokáig lustálkodom az ágyban (Lala ha 8-ig bírja, már túlaludta magát), nekem több alvásigényem van, aztán ha kipihentem magam, még bújok egy kicsit, visszakövetelve életem párját magam mellé, és csak utána lehet szó a nap elkezdéséről. És azt csinálunk, amit akarunk, szerencsére semmilyen reprezentációs kötelezettség nincs hétvégén, kivéve eddig a szeptemberi állatkerti kiruccanást és a Charlottenburgi Kastélyban rendezett Mikulás-partyt. A következő az évente megrendezett Bál lesz márciusban, estélyi ruhával és mindennel, ami egy kb. 100 csillagos (Ritz) szállodában rendezett diplomata bálhoz kell. Elvileg van ruhám, még Pesten szereztem be, de gondoltam, nem árt itt sem szétnézni. Az eredmény lesújtó, vannak szép ruhák, de nem passzolnak rám: ami jó derékban, abba nem férek be mellben, ha meg a mellemet veszem alapul, a ruha derékban lötyög, így marad a pesti ruhacsodám. Képek később!:-)

Szóval a hétvégék.
Már ezért a szabadságért érdemes volt elköltözni, röhejes, hogy el kellett Magyarországot hagynom ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz Lalával. De nem bánom egy szemet sem! Soha nem tudjuk előre, hogy mihez lesz kedvünk, csak sodortatjuk magunkat. Tegnap pl. elmentünk az Altes Múzeumba, ahol fantasztikus egyiptomi kiállítás van. Én mindig is imádtam az egyiptomi kultúrát, jócskán közrejátszott abban, hogy a történelmet választottam szakomnak a főiskolán. És azok közé tartozom, akik nem vetik el az ufó-elméletet, miszerint a kis zöld emberkéktől kapták készen a tudásukat, ezért nem lehet megfigyelni fejlődést, ami minden más nemzet kultúrájáról és tudásáról elmondható az évezredek alatt.
Ma meg kimentünk a sziget végébe, ahol lakunk, mert a vízparton hattyúk és kacsák élnek, gondoltam, megetetem őket magokkal és kenyérrel. De hattyúkat nem láttunk, a kacsák meg olyan kis maflák voltak, hogy a nekik dobált ételeket mindig elhappolták vagy a gyorsabb és éhesebbb sirályok, vagy a vízityúkok. De azért jól szórakoztam az infantilis lelkemmel!:-)
Van egy kertünk is, és rászoktattam a madarakat, hogy minden nap kiteszek nekik ételeket. Olyan jó látni, ahogy percre pontosan minden reggel megjelennek, és felhabzsolják. Mintha lenne egy listájuk a kajahelyekről, és a naptárukba a 9 óra mellé minden bizonnyal a Szalavári nevet írták be!
Tudom, ha van köztetek pszichológus, már régóta mosolyog a bajusza alatt, hogy ez tipikus kompenzálása a gyermektelenségnek.
Szerintem meg csak figyelmes vagyok más élőlényekkel szemben, hogy túléljék a hideg telet.

2009. február 1.

Megint esik a hó itt, a németek szenvednek is rendesen, mert 27 éve nem volt ilyen hideg, mint ezen a télen. Nekem is meglepetés volt, mert azt mondták, a tél itt enyhébb, mint otthon, és a nyár is hűvösebb, itt nemigen fogok hőségriadóban élni. A hűvösebb nyarat már kitapasztaltam, tavaly, amikor kijöttünk augusztus közepén, azt hittem, még tudom a nyári ruháimat hordani, de én már régen kispulcsiban ücsörögtem az irodában, amikor hallottam, hogy 35-38 fokkal küszködtök otthon.
A tél is meglepően kellemetlen, és képzeljétek, itt nem sózzák az utakat, és a járdákat. A havat az útról letolják, és ennyi. A járdát is úgy hagyják, egy-egy frekventáltabb helyen talán rászórnak kis köveket, de nem jellemző. Úgy gondolják, mindenki vigyázzon, hogy el ne csússzon. Én Berlin keleti részén, egy félszigeten lakom, kb. 8 km-re a városközponttól, de itt kint talán jobban odafigyelnek erre, mint a belvárosban. A Lafayette Áruház előtt, ami aztán tényleg a puccos rész, a hó elovadásáig kell a járdán a hóban, később a jégen egyensúlyozni. Olyan dolgokban más itt a gondolkodásuk a németeknek, ami nekem nagyon furcsa (a csúcs a házak számozása, amiről már írtam!:-) ). Nagyon aktív kulturális életet élünk itt Lalával, a színházon kívül (nyelvi nehézségek miatt) igyekszünk mindenhová elmenni, ahová hívnak. Majdnem minden rendezvényre, kiállításra, fesztiválra kapunk tiszteletjegyeket, ahol aztán kitüntetett figyelemben részesítenek. Ilyen volt legutóbb pl. a magyar vízilabda-válogatott barátságos meccse a németekkel. Én akartam elmenni, Lalának túl sok kedve nem volt, de mivel ő a sofőröm, nincs apelláta!:-) Vittünk nagyméretű magyar zászlót is, az első sorban kaptunk helyet, és rekedtre ordítottuk magunkat (már van hangom:-) ), de megérte, mert 9:4-re mi győztünk!! Nem vagyok egy sportrajongó-fajta, de élőben látni valamilyen meccset egészen más, mint tévében. Az idén Berlinben lesz az atlétikai vb, szerintem ki sem lehet majd robbantani engem a stadionokból, megyek szurkolni! Honleányi kötelességem.:-)
Először önkéntes segítőnek is jelentkezni akartam, remélve, hogy addig tudok annyira németül, hogy nem hátráltatni, hanem segíteni fogom a versenyzőket, de sajnos a diplomata státuszom megakadályozott benne, nem dolgozhatok. Még ingyen sem.
Még mindig nem sminkeltem itt, pedig a barátaim már nagyon szeretnék beizzítani a kapcsolataikat, de túl azon, hogy nem lehet, nem is hiányzik. Pont elég annyi, amikor Erit sminkelhetem valamilyen fellépésére, legközelebb pl. áprilisban.

2009. január 25.

Végre beindult megint a társasági élet, eddig nagy pangás volt, a rendezvényszervezők még téli álmukat aludták, de a héten megtört a jég, és elkezdődtek a partik.
A kezdetekben azt írtam, mennyire unom őket, felszínesek, laposak, mi a fenének megyek el rájuk, de mostanra megváltozott a véleményem, mert megváltozott a hozzáállásom. Most is ugyanolyanok a fogadások, csak már vannak olyan más nemzetiségű feleségek, akikkel szorosabb a kapcsolatom, mint a hogy van?-köszönöm,jól, és ön?-én is- párbeszéd, akik társaságát kimondottan keresem, és mélyebben el lehet beszélgetni velük, mint a fentebbi kérdés-felelet.
Van a madaraknál egy ún. bevésődés, ami azt jelenti, hogy akit először meglátnak, azt fogadják el anyjuknak, és mindenhová utána totyognak, állandóan követik. Itt is megfigyelhető ez a viselkedés, nekem is van "kacsamamám", pl. Lisa, egy svéd nő, akit kimondottan kedvelek, és angolul tudunk beszélgetni, viszont pl. a koreai feleségnek én vagyok a mamája! :-)
Így egy-egy fogadáson magam köré gyűjtöm a kedvenceimet, és órákon keresztül tudunk beszélgetni úgy, hogy az én aktív angol szókincsem kb. 100 szó. De nem probléma. Van, aki még ennyit sem tud, mégis megérteti magát, mert addig mutogat, magyaráz, "aktivityzik", míg a lényeget ki nem hámozzuk abból, amit el akar mondani. Vannak persze a fensőbbséges feleségek, akik letojják azok fejét, akik nem beszélnek tökéletesen egy nyelvet, de mi, kis hülyék, a perifériára szorult többség jókat tudunk szórakozni egymással!:-)

Elkezdtem a magántanárommal a németet is újra tanulni. Csak mi vagyunk ketten, és kimondottan azt kértem, hogy a kommunikációra menjünk rá. Természetesen kell a nyelvtan is, de verje ki belőlem azt a gátlást, ami eddig bennem volt, hogy addig meg nem szólalok, amíg magamban össze nem raktam a tökéletesen helyes mondatot. Amit persze képtelenség kivárni, így inkább meg sem szólaltam. De Gréta nagyon ügyes, mert már nemcsak vele, hanem a partikon is meg merek szólalni németül, hosszabban, mint egy rövidke mondat, tehát kezd beérni tanításának gyümölcse.
Viszont még mindig zavar az az őrjítő szokásuk a németeknek, hogy imádnak ismeretlen emberekkel szóba állni. Bárhol. Én valószínűleg még szimpatikus is vagyok, mert a liftben ha ásítok egyet, tuti, hogy a velem utazó megkérdezi, hogy miért vagyok álmos, egészen addig, hogy a múltkor edzés után a fitnesz stúdió öltözőjében Lalával való telefonbeszélgetésem után egy hölgy megkérdezte, milyen nyelven társalogtam, mire a válasz után ömleni kezdett a szó belőle, hogy ő is volt már nálunk, nagyon tetszett neki Pest, különösen a Váci utca (na persze), és egyszercsak azt mondta: rettenetes emberek.
Meghökkenve néztem rá, mire nevetve elmagyarázta, hogy Omega koncerten is volt, és ott tanulta meg ezt a jelzős szerkezetet, mert nagyon tetszett neki. És persze muszáj volt megtudnia, mióta, miért, meddig,... vagyok Berlinben. Én meg persze kommunikáljak vele németül, holott még csak most tanulgatom a nyelvet! Borzasztóak! :-) De imádnivalóak is, mert rákényszerítenek a folyamatos tanulásra.

2009. január 11.

Egy kicsit régen jelentkeztem, de mint írtam, otthon voltam Magyarországon. Édesanyéméknak nincs számítógépük, a pesti lakásban meg volt, csak a honlapfrissítést nem lehetett onnan megoldani.

Jó volt hazamenni, otthon valahogy nem éreztem azt, hogy már 4 hónapja nem ott élek, mintha meg sem történt volna az eddigi kinti életem. Anyukám minden földi jóval elhalmozott, gondolhatjátok, imádott lánya hazajött a messzeségből, ahol biztos éhezik (hiába tudják, hogy majd' mindennap fogadásra megyek, ahol válogatott finomságokat tesznek elénk), így MINDEN kedvenc kajámat megfőzte, amit csak engedett az évszak, szóval volt libatömés rendesen. Ezek nektek sem újdonságok, karácsony táján meglátogatni a rokonokat, és mindenhol csak egy kicsit enni... Mindenki guruló malacka lesz, mire átesik az új évbe.
Be is íratkoztam itt egy fitnesz stúdióba, mert télen nem szeretek kinn futni, ráadásul most pl. nagy hó van, csúszik, én meg hajlamos vagyok elesni. Meg a számon szedem a levegőt, és tavaly is elkaptam valami torokgyíkot, amiből tavaszra lábaltam ki. Így most megelőzöm ezeket, és benn edzek.
Magyarországon nosztalgiáztam, Erikát sminkeltem, aki fellépett az Operaházban. Annyira jó volt újra sminkelni egy kicsit! Újra együtt volt a csapat, az öltöztető, fodrász, én, mint a régi időkben. Eri tüneményes volt, mint mindig, ez a nő mindig fel tud engem tölteni, pedig sose voltam energiavámpír, de tőle muszáj kapnom! Most is jól feltankoltam, ami kitart áprilisig, amikor is a MÜPA-ban fellép, ahol megint én sminkelem, haza is repülök erre az alkalomra. Aztán visszafelé hozom anyukámékat is, akik eddig hangoztathatták, hogy ők nem jönnek ki, mert nem mernek egyedül repülőre szállni, de kifogtam a szelet a vitorlájukból!:-)

Itt is elkezdődtek a nagy téli leárazások, amit beharangoztak a munkatársaink; azt mondták, 30-70 %-os árleszállítások vannak, hihetetlen árakon lehet hozzájutni mindenhez.
No, gondoltam, beszabadulok a boltokba, és szabadjára engedem vadászösztönömet! Csak az a bibi, hogy eleve minden sokkal drágább itt, még a legelején, amikor kijöttünk, gondolatban átváltottam mindent forintra, és hüledeztem, de mára leszoktam róla, szóval eleve sokkal magasabbról áraznak le mindent. Lehet, hogy most pl. egy csizma csak a fele, de ha eredetileg 215 Euro volt, nem vígasztal, hogy most jutányosan megkapom 120 Euroért (30 ezer forintért)! Emlékszem, az idén is egyik kedvenc csizmámat egy bevásárló központban tavaly januárban otthon 25 ezer forint helyett meg tudtam venni 9 ezerért. Azt jutányosnak érzem. Itt kevésbé.
Csak összehasonlításképpen: Pesten mindenki fel van háborodva a Bkv-bérletek és jegyek árain (én is persze), de itt a bérlet 72 Euro (kb 19.500 forint), egy jegy 2,1 Euro (570 forint). És egy nyamvadt zsemle is 36 forint! A szegénységi küszöb itt kb. 900 Euro (243 ezer Ft), szóval máshonnan indulnak az itteni szerényebben élők, mint Magyarországon!
Olyan, hogy német divat, nem létezik. A fiatalabbak unalmasan öltözködnek, az idősebb, magukra is valamit adó nők pedig szteppelt kabátban járnak, amilyet a katalógusokból lehet megrendelni! Ez az én rémem! Mondtam Lalának, ha egyszer azt látja, hogy megtetszett egy ilyen kabát, lőjön le, mert megöregedtem!:-) A katalógusból rendelés itt nagy divat, majd' mindennap dobnak be a postaládába valamilyen pakkot. Én nem szeretem, mert egyrészt nincs konfekcióméretem, és muszáj felpróbálnom mindent, másrészt meg szeretem tapizni az anyagokat, ezt meg az újság lapjain keresztül nem lehet.

2008. december 14.

Az évben ez az utolsó jelentkezésem, mert mint írtam, a jövő héten hazautazunk, és otthon nem tudok blogot írni. Január 4-én jövünk csak vissza, akkor tudok következőleg írni. Tavaly is az utolsó bejelentkezésemkor egy kis számvetést csináltam, milyennek éltem meg az évet.
Az ideit egy szóval tudnám jellemezni: tömény.
Az év elejétől egészen augusztusig rengeteget dolgoztam sminkesként, sok tanítványom volt, épp hogy az indulásig be tudtam mindenkivel fejezni a tanfolyamot. Sokkal többet dolgoztam, mint szabadott volna, amit meg is ideologizáltam: Berlinben úgysem tudok sminkelni, legalább jól kiélem még magam az utolsó percig. Hát, tényleg szombat éjjel fejeztem be Erivel a munkát, Siófokon lépett fel aznap, mi gyorsan haza Pestre, aztán vasárnap reggel indulás ide.
Azóta meg annyi élmény ért, hogy fel sem tudtam még mindet dolgozni. Minden új volt, töményen új: a város, a lakás, a munka, a nyelv, a munkatársak, az életritmusunk... minden.
Eleinte ijesztő is volt, egyrészt hogy hogy' fogok megfelelni, másrészt meg hogy mennyire fogom megtalálni itt magamat. Az új magamat. Mert a régi énem a munkámmal együtt otthon maradt. És bizony kellett találnom egy másikat.
Szerencsére kevés időbe telt, és már meg is van!:-) Nemrég olvastam egy cikket az IPM-ben a balkezesekről. Mivel a világ a jobbkezeseknek "készült", ezért a balosok (én is az vagyok, gondolom, egyértelmű) mindennap diszharmóniában élnek, mindig le kell fordítaniuk a világot saját maguknak, és ezért könnyebben is változtatnak rajta. És könnyebben is viselik el a változatosságot. Talán ezért szerettem a munkámat is, mindig más volt, és talán ezért viselem viszonylag könnyen azt is, ami itt naponta történik velem.
Persze nem azt mondom, hogy sétagalopp itt az életem, néha én is utálom, hogy mindig minden új, aminek maximálisan meg kell felelnem, de Tündérlalám és Katicabogár, illetve Laci, a közvetlen munkatársaink (képzeljétek, még mindig imádom őket, még mindig hihetetlenül jófejek, nem mutatták ki a foguk fehérjét, nincs is nekik :-) ) rengeteget segítettek/tenek ebben. Már teljesen beilleszkedtünk, ennek hátrányai is vannak, amikor úton-útfélen megszólítanak, hogy útbaigazítást kérjenek (egy kivételével értettem is, és tudtam is), mert már nem idegenként csellengek az utcákon, mint egy turista, kérem szépen, én itt lakom!!:-)
Egy megszokhatatlan furcsasága van a városnak, az utcák számozása. Képzeljétek el, először is nincs páros és páratlan oldal. Az egyes számú ház mellett bizony a kettes van, mellette a hármas...és így tovább. Amikor vége van az utcának, a másik oldalon visszafordul, és folytatódik tovább. Így ha a 24-es előtt állsz, a másik oldalon szemben pl. a 156-os van. És ez azért zavaró, mert ha tudod, hogy a Kantstrasse 48-hoz szeretnél menni, a térkép nem jelöli, hol is van, és te sem tudhatod pontosan, hol is szállj le a buszról, illetve mennyit kell majd gyalogolnod a 48-asig. Ez számomra a "legmásabb" dolog, mint odahaza. De az emberek barátságosak, kedvesek és segítőkészek. Tényleg. Egyáltalán nem nehéz itt jól érezni az embernek magát. Már ha a hozzáállása olyan, hogy jól akarja érezni magát. Mert ha csak "túlélni" akarja az itt kinn töltött időt, az betyár rossz lehet. Nem egy feleség húzza a száját, ha egy partin megkérdezem, hogy' tetszik neki Berlin, szeret-e itt élni. Azt érzem rajtuk, ez csak egy kötelesség. És azt hiszem, az ilyen ember meg is érdemli, hogy rosszul érezze magát itt. Én is kijöhettem volna szájhúzva, hogy mi lesz a karrieremmel, mi lesz itt velem. De ez egy csodás lehetőség és tapasztalatszerzés. 2011-ben meg, megígérem, folytatom a sminket. Jöhettek hozzám tanulni, és én is megyek szépíteni benneteket!:-)

Szerelmes, békés karácsonyt kívánok előre is minden kedves, hű olvasómnak, az új évre meg csak annyit: legyen boldog és sikeres!!

2008. december 7.

A Wilkommen in Berlines kávézás jól sikerült, szerencsére a "gólyáknak" csak fel kellett állni, és megmutatni magát, így a szöveges bemutatkozást megúsztam. De a hangulatom miatt valószínűleg csak németül tettem volna! Nem akarok nagyképűnek látszani!:-)

Tegnap a Charlottenburgi Kastélyban a diplomata gyerekeknek csináltak egy Mikuláspartyt, ahová én gyerek híján Lalát vittem, ő meg engem. :-) Hihetetlen színvonalas volt. Először is a vendégeket Mozart korabeli ruhába és parókába öltözött hostessek várták, és a zenészek is ugyanígy voltak felöltözve. Az étel, mondanom sem kell, fantasztikus volt; svédasztalszerűen minden ki volt téve, mi meg csak kapkodtuk a fejünket, mit is kóstoljunk meg (Én mindent. Nincs mérlegem, de rá se mernék állni, szerintem híztam, mióta itt lakom. Azt a rengeteg finomságot, ami a fogadásokon van! Én meg torkos vagyok, és ha valami ízlik, szó szerint teleeszem magam vele!). Az ebéd végén meg stílszerűen, mivel a BMW szponzorálta a fogadást, egy X6-ossal jelent meg a gyerekek által várva várt Mikulás. Nekem az X6-os nem mond semmit, de Lalán láttam, hogy ez egy hűha autó. Ja, már mi is egy hete boldog tulajdonosai vagyunk a Priusunknak, de annyira idegen még az autó, hogy nem mindig ismerem fel, melyik is az. Tudom, ez az én szegénységi bizonyítványom: hiányzik belőlem az autók iránti érdeklődést felkeltő gén. Valószínűleg Lala kapta meg helyettem az én adagomat is!:-) Szóval a Miku megérkezése után mivel gyerekhiányban szenvedünk, gyorsan leléptünk egy tömött szatyor ajándékkal, amit a hostessek adtak át nekünk, nem a Mikulás! Itt éreztem meg először, amiről Lala már hónapok óta beszél (csak lassan esett le nekem), mennyire a kedvünkben akarnak járni különböző cégek csak azért, mert 0-s a rendszámunk. Etetnek, itatnak, ajándékokkal halmoznak el, mindezt a semmiért. Ez még mindig hihetetlen nekem, és szerintem soha nem is fogom megszokni. Akkor írjatok majd nekem, hogy nagyképű lettem, ha észreveszitek rajtam, hogy mindez már természetesnek tűnik az írásaimból, jó? :-)

A december elég tömény munka és fogadások szempontjából, jövő héten mindennap hivatalosak vagyunk valahová, sőt, lesz egy egész napos kirándulás is forralt borral, ételekkel, tábortűzzel, egy erdőbe is, ahol rá kell mutatni egy fenyőfára, amit kivágnak neked, hogy aztán otthon jól feldíszíthesd. Mi nem fogunk fát kérni, de a társaság kedvéért elmegyünk. Tudom, sokaknak nem fog tetszeni, amit írok, de nem szeretem, hogy fákat csak ezért vágjanak ki, majd a karácsony után kidobjanak a szemétbe. Olyan szomorú látni a megunt fákat az utcán, kukák mellett... Mi mindig földlabdás fát vettünk, ha vettünk, és vagy visszavették az ünnepek után, vagy hazavittük édesanyámékhoz, akik a kertben elültették. És képzeljétek, megmaradtak!! Ott növögetnek a különböző korú fák, és így mindenki jól jár.
Szóval mi nem fogunk fát kérni a fentebb említett okok miatt, de azért sem, mert dec. 20-án hazamegyünk Magyarországra, így karácsonykor nem is leszünk itt. Várom már. Furcsa hogy már lassan 4 hónapja itt élünk. Ez egyrészt rengetegnek tűnik, másrészt meg olyan hipp-hopp elment, hogy csak mostanában döbbentem rá, hogy karácsony közeledik, és ajándékokat kellene venni. Gondolom, ti is hasonlóképp vagytok.

2008. december 1.

Megint eltűntem, tudom, de egy kicsit besűrűsödtek a programjaink, ráadásul a múlt héten nem is voltam Berlinben, mert egy minden évben megszervezett diplomatáknak rendezett úton voltunk Kölnben és Bonnban. Soha nem voltam még ezekben a városokban régebben, és a Kölni Dómot is csak fényképről láttam eddig. Mit mondjak, gigantikus, nekem Mordor vára jutott eszembe róla.:-) És volt egy igazi, könyvben olvasható, vagy filmben látott igazi díszvacsora is a tiszteletünkre, amihez szépen ki kellett öltözni, és bájcsevegni 4!!! órán keresztül. Életem leghosszabb vacsorája volt. Az elején persze megint azon paráztam, hogy a rengeteg kés-kanál-villa közül a megfelelőt vegyem a kezembe, ne essen ki semmi a számból, ne részegedjek le a bortól (soha nem ittam régebben otthon, nem szoktam hozzá az alkoholhoz), és úgy egyáltalán, ne hozzak szégyent Magyarországra! Az ételeket inkább különlegesnek, mint finomnak mondanám: ti mit mondanátok pl. egy olyan eperkrémből készült desszertre, amiben egész szem zöldborsok (nem borsók!) vannak. Először azt hittem, amikor az elsőre ráharaptam, hogy valami malőr folytán pont az én desszertembe esett bele a konyhában néhány borsszem, de miután kirakosgattam vele a tányérom szélét (az asztalunknál egy nálam magasabb pozícióban lévő hölgy kezdte kiszedegetni a szájából; gondoltam, ha ő megteheti, én is!), rá kellett döbbennünk, hogy ez bizony az étel részét képezi. Azt hittük Lalával, ez valami spéci német ételkülönlegesség, egyébként sem konyhai remekműveikről híresek a németek, de nagy nevetgélések közepette felvilágosítottak, hogy ez még nekik is teljesen új dolog!

Bonnban elvittek bennünket a német történelmi múzeumba, ami '45-tel kezdődött. Az első terem a megölt zsidók neveit tartalmazta (már akiét tudták), és borzasztóságos képek voltak a koncentrációs táborokról. Szinte sokkolt a dolog, és rá is nyomta a bélyegét a hangulatomra, mert nekem is halt meg családtagom Auschwitzban. De maga a múzeum nagyon "tényszerűre" volt megcsinálva, és furcsa volt tapasztalni, hogy ami nekem, magyarnak természetes (pl. a Trabi), azt el kellett mondjuk a brazil feleségnek magyarázni, hogy minek a rövidítése. Egyébként meg akárhányszor kiderül német társaságban, hogy magyar vagyok, egyből kedvesebbek velem, és mindig megjegyzik, hogy az újraegyesítésben és a berlini fal ledöntésében mekkora szerepük volt a magyaroknak, és ezért örökké hálásak lesznek nekünk! Ez nekem furcsa, én semmit sem tettem!:-) De persze jó olyan országban élni, ahol a nemzetiségemet szeretik.
A barátkozás más feleségekkel megyeget, kezdek feloldódni, mert rájöttem, hogy nem kell anyanyelvi szinten beszélni egy nyelvet ahhoz, hogy elkommunikáljunk egymással. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tanulnám továbbra is a németet és az angolt, de a mostani tudásommal is el tudok már mindent magyarázni, amit akarok - egyelőre legalább is angolul!
Berlinben van egy klub diplomatafeleségeknek, Wilkommen in Berlin a neve, én is tagja vagyok. Majd' minden héten van valamilyen programjuk, de általában délelőtt. Mivel eddig mindig németem volt akkor, ezért még nem voltam egyen sem. Holnap lesz az első alkalom, ami avval jár, hogy az először megjelenteket külön köszöntik, és nekik be is kell mutatkozniuk. Sokáig vacilláltam, melyik nyelven, és mit mondjak egyáltalán; ha nagyképű leszek, németül is és angolul is lenyomom, de ha holnap épp a szerényebbik, megszeppent énem lenne előtérben, akkor csak németül, megemlítve, hogy beszélek egy kicsit angolul is! Majd megírom, melyik lett a nyerő!:-)

2008. november 16.

Túléltem az első futóversenyemet!!!:-)És nem hoztam szégyent a csapatunkra, bár egy kicsit gyorsabb is lehettem volna, de nem vagyok elégedetlen. Mivel utolsónak futottam, a hidegben várakoztam, meg nem is melegítettem be rendesen, az izmaim nem voltak eléggé engedelmesek, de így is 3 óra 57 perc alatt végzett a csapatunk!
Ráadásul a csapatunkban a 2. futó egy koreai diplomata volt, akinek 10 km volt a távja, de az első 5 km-es kör után bejelentette, hogy ő bizony nem bír még egy kört futni, így szegény Lala ugrott be helyette, és lefutotta a maradék 5 km-t bemelegítés nélkül, majd egy osztrák futó 5 km-e után lenyomta a saját, betervezett 10 km-ét is! Tudtam én, hogy hihetetlen férjem van, irtó büszke voltam rá!! A magyarok becsületét kétszeresen is megvédtük!!
A verseny jó buli volt, hangulatos, a várakozás közben németül!!!! beszélgettem a többiekkel, úgyhogy mivel szép emlékeim vannak, jövőre megpróbálkozom a félmaratonnal! Szeptemberben lesz Berlinben, addig remélem felturbózom a gyorsaságomat és a kitartásomat, és meg fogom tudni csinálni.
Holnap lesz a futóverseny "utóbulija" egy étteremben, mindenki ott lesz, aki futott (a diplomáciai testület összesen 4 csapatot indított), remélem, mindenki leborul férjem nagysága előtt!:-)

Úgy döntöttem, a jövő héten befejezem a német nyelvtanfolyamot és magántanártól tanulok tovább. A csoportban nagyon az írásra és a nyelvtanra mentünk rá, és bár elismerem, hogy ez is fontos, de nekem inkább arra van szükségem, hogy az eddig megtanultakat gátlás nélkül merjem és tudjam használni. Az órákon ha egy-egy példamondatot kell kitalálni, már jó, de például, ha valaki megkérdezné, mit csináltam a hétvégén, ott állnék megfürödve, és hebegnék, meg az akkusativon és a datívon gondolkoznék, jaj, el ne tévesszem, és nem kommunikálnék. Ma mondjuk muszáj volt, mert Lala az idő nagyrészét a pályán töltötte, és egyedül ácsorogtam a többiek között, de azt szeretném elérni, hogy ne izzadjak le egy mondat kimondása előtt. Tudom, hogy 3 hónap tanulás után nem szabadna csodákat várnom, de én igenis várom! :-) A sminkelés alatt megtanult türelmet itt valahogy elfelejtettem, és mindig mindent azonnal, rögtön akarok, nem bírom kivárni az idejét. De kénytelen vagyok persze!:-)

2008. november 11.

Tudom, hogy régóta nem írtam, de arra gondoltam, ha a fene fenét eszik is, most már megvárom az internetet, hogy bekössék a lakásunkba. Hát, kérem szépen, az ígérgetések ellenére csak ma sikerült boldog tulajdonosaivá válnunk!! Azért itt sem működik minden pakkra, hiába kockafejűek az itteni lakosok!:-)

Azóta is ugyanúgy csordogál életem folyása: minden hétköznap délelőtt német, délután munka, este fogadás. Szerencsére azért nem ennyire unalmas és kiszámítható, mindig van valami újdonság, amire készülhetünk, vagy ami csak magától történik.
Például a barátaim eddig bírták nélkülem, mert kezdenek csordogálni kifelé, szerencsére!Jó megmutatni már általunk megismert és szeretett helyeinket, ahová szívesen elsétálunk, elmegyünk, de még sok a felfedeznivaló is van, ami szerintem kitart 3 évig!
Mostanában például a karácsonyi készülődés lázában égnek a németek, a Potsdamer Platzra lesiklópályát építettek igazi hóval, és sok kis bódé van körülötte osztrák ételekkel tele. Mi is majdnem mindet megkóstoltuk, nagyon finomak!
A boltokba megérkeztek a karácsonyi dekorációk, szebbnél szebbek, sajnos, biztos én is el fogok csábulni, és veszek egy csomó mindent, pedig nem akarunk fát állítani, mivel úgyis otthon leszünk (mármint Pesten és Tápiószelén, ahol a szüleim laknak). A decemberi fogadásokra is jönnek már szépen a meghívók, lesz a közös karácsonyfa-díszítéstől kezdve forralt boron át minden, ami olyan "karácsonyos".

A maraton-váltó futóverseny ezen a hétvégén lesz, rengeteget edzettem rá, remélem, nem hozok a magyarokra szégyent, és gyors leszek! Én leszek a befutó, engem fog ünnepelni a célnál mindenki, ráadásul a csapatunkban én vagyok az egyetlen nő, ami dupla kényeztetést ígér!:-) Jól kitoltam egyébként magammal, maximalista lévén ezt sem vettem félvállról, így várható volt, hogy túlhajtom magam. Természetesen sikerült a combizmaimat meghúzni, így volt egy egy hetes kényszerszünetem, egészen rosszul viseltem, mert megszerettem a futást, és hiányzott a testemnek a mozgás. Úgyis egész nap ülök, vagy a németórán, vagy a nagykövetségen, így muszáj is lenne sportolnom valamit.

A harmadik ültetéses vacsin is túl vagyunk, ami több szempontból emlékezetes marad számomra. Először is ettem rénszarvast (finn vacsora volt) életemben először (nagyon fincsi). Aztán, képzeljétek, németül beszéltem!!!! Jó kis társaság jött össze, mindenkit ismertünk már a fogadásokról, közvetlen volt a hangulat, szóval feloldódtam, és nem angolul, amiben azért még mindig biztosabbnak érzem magam, hanem németül szóltam hozzá a dolgokhoz! Ez számomra hatalmas előrelépés, mert eddig inkább csak szótlan szemlélője (és unatkozója) voltam bármiféle összejövetelnek.
A német csoportban van egy kedves amerikai fiú is, akit rávettem, hogy hetente egyszer üljünk össze, és angolul beszélgessünk, nehogy háttérbe szoruljon a német mellett ez a nyelv. Van a csoportból egy indonéz barátnőm, akivel hihetetlen kevert nyelven, hol németül, hol angolul beszélgettünk, attól függően, melyik szó jutott eszünkbe először, de ezt most már megtiltottam, mert nem szabad így kommunikálni. Így van a német napunk, kicsit lassabb, kicsit döcögősebb, és van az angol, amikor pörgünk, és gyorsabban megy a beszélgetés.

Kezd hiányozni a sminkelés is, észre sem vettem, de a múltkor írtam egy levelet a rendezvényszervező barátomnak, és mielőtt belegondoltam volna, mit pötyögök be, már le is írtam, hogy karácsonykor hazamegyünk, és ha épp van valami rendezvény, szívesen sminkelem. Hoppsz, mikor átolvastam, akkor esett le, hogy na, mi van, csak nem hiányzik?! Még nem, nincsenek álmatlan éjszakáim, hogy nem sminkelek, de csak úgy nosztalgiaképpen elővenném az ecseteimet... Majd megkérdezem Erit is, van-e valami fellépése akkor, és őt is kipingálom! Csak hogy el ne felejtsek sminkelni!:-)

2008. október 26.

Ez a hetem elég töményre sikerült.
Kezdődött hétfővel, a japán ültetéses vacsorával, amitől rettegtem. Alaptalanul persze, mert nagyon kellemes volt. Összesen 10-en voltunk, 4 meghívott házaspár, egy koreai, mexikói, német és mi. A mexikói és koreai férfi kevesebbet értett németül, mint én, így nem éreztem cikinek, hogy nem tudok hozzászólni a témához, ha ők sem, akik a fontosabb meghívottak voltak nálam. Az ételek fantasztikusak voltak, sok kevés fogás volt, amiktől a végén mégis úgy éreztem, pukkadásig tele vagyok. A kedvencem, a szusi sem maradt ki, végre megkóstoltam igazi frissen készített szusit is, nemcsak a futár által hozottat; akkora különbség szerencsére nincs köztük, hogy ezután undorral félredobjam azt, amit nem előttem készítettek, de egy picit azért másabb volt. Nagy mosolygások között megtanítottak evőpálcikával enni, én egész hamar belejöttem, ajándékba kaptam is egy gyönyörű szettet, a mexikóin nevettünk nagyokat, mert egyetlen falatot nem sikerült úgy megennie. Szóval az a félelmem, hogy leülök egy asztalhoz, amin 4 féle villa, kés van, és én ott morfondírozom, melyik mire való, és minden ki fog esni a kezemből, és milyen mulya leszek,.. ezek közül semmi sem jött be, kellemesen telt a vacsora. A felszolgálásnál azt vettük észre, hogy először a női vendégek elé tették le a tányért, utána a háziasszony elé, majd jöttek a férfi vendégek, és legvégén a házigazda. Ez azért maradt meg így bennünk, mert szerdán indiaiakhoz voltunk hivatalosak, ez is ültetéses vacsi volt, nem buffet-dinner, mint hittem, és ott furcsamód először a vendégek kapták az ételt, sorrendben, mindegy, hogy férfi vagy nő, aztán a házigazda, és legutoljára a háziasszony. Érdekesek az ilyen apró különbségek. Itt az indiaiaknál minden fogás iszonyú erős volt; én mondjuk annyira nem szeretem az erőset (erőspistát is elkerülöm messziről), de azért meg tudtam enni a fogásokat, de itt pl. egy amerikai házaspár is volt a meghívottak között, és ott a feleségen nagyon látszott, hogy szenved, alig győzött vizet inni a fogások között, mire felvilágosítottuk, hogy az nem segít, egyen inkább kenyeret. Majd' felfalta a kenyérkészletet!:-) Én valószínűleg az ő helyükben nem ilyen fűszeresre készítettem volna az ételt, hanem külön szervírozok fel zöld csilit, és aki bírja, tegyen az ételébe. Majd ha én adok ilyen vacsit, az én gulyáslevesem nem lesz erős (a szakácsot megkérem rá, nehogy azt higgyétek, én állok neki főzni). Itt sem főzök többet, mint otthon, egyrészt a rengeteg fogadás miatt felesleges, ha meg kikapunk véletlenül egy olyan estét, amikor nem kell valahová menni reprezentálni, inkább étterembe ülünk be.

Ezen a héten tartotta a nagykövetség a szokásos október 23-ai fogadását. 1.300 meghívottból több mint hétszázan jöttek el, ami hatalmas szám, a nagykövetség két emeletét foglalták el a vendégek, én mint az egyik háziasszony végig rohangásztam közöttük. Az étel nagyon finom volt, képzeljétek, a külföldi vendégek a magyar ételek közül kettőhöz ragaszkodik, hogy a mi ünnepségeinken kell, hogy legyen (a mi bemutatkozó partinkról sem hiányozhatott): a gulyásleves és a rétes. Ez nőtt hozzá az imidzsünkhöz, ez ugyanúgy hozzánk tartozik, mint kb. a baklava az arabokhoz. És azt hiszem, én is reklamáltam volna, ha a japánoknál nem kapok szusit és szakét.:-)

2008. október 19.

A nemzetek közötti reprezentálásnak három különböző, jól elkülöníthető formája van. A legáltalánosabb, ahová menni szoktunk, a fogadás, ami egy hatalmas teremben van, többszáz meghívottal, svédasztallal. Ezek állami és katonai fogadások lehetnek. Október 23-án pl. a magyar nagykövetségen lesz egy ilyen fogadás. Aztán a második változat az ún. buffet-dinner, amit lakáson tartanak, és a lakás nagyságától függően 15-25 embert hívnak meg, és szintén állva eszik meg a meghívottak a svédasztalos vacsorát. Ez sokkal zártkörűbb, és elég nehéz bejutni (mint már írtam, a berlini diplomáciai testület a 2. legnagyobb a világon, százharmincvalahány ország küldöttei élnek itt, ennél nagyobb csak Washingtonban van). A 3. az ültetéses vacsora, szintén magánlakásnál, itt pedig a neve is mutatja, ülve fogyasztják az ételeket a vendégek, ezért itt meg az asztal nagysága szab határt a meghívottak számának. (pl. ha én szeretnék ilyet csinálni, mi 3 házaspárt tudnánk csak vendégül látni, mert az asztalunk 8 személyes). Ilyen vacsorameghívásról soha nem álmodtunk, egyrészt mert nagyon friss diplomaták vagyunk itt, másrészt meg valljuk be, a nemzetközi vérkeringésben Magyarország annyira nem számít.
Ehhez képest meglepődve vettük tudomásul, hogy holnapra a japánok hívtak meg egy ültetéses vacsorára bennünket, szerdán pedig az indiaiakhoz vagyunk hivatalosak buffet-dinnerre!! Vagy nagyon szimpatikusak vagyunk (tudjátok, írtam már, hogy minden állófogadásra elmegyünk, kész "partyanimalok" lettünk), vagy hirtelen érdekes lett Magyarország, csak még mi nem jöttünk rá, miért!:-) Kicsit izgulok, mert azért ezek nagyon zártkörűek, itt muszáj lesz beszélgetni, és nem érzem még az angolomat sem annyira jónak, hogy a németemről ne is beszéljünk! Majd folyamatosan eszem, és mosolyogva mutatom, hogy sajnos nem tudok válaszolni, mert tele van a szám! :-)
Ezekről majd beszámolok a jövő héten, hogy' sikerült túlélnem őket!

Ezen a héten egy divatbemutatón voltam, amit kimondottan a diplomatáknak rendeztek. A vicces az volt, hogy Lalát Pesten soha nem bírtam rávenni, hogy maradjon, ha dolgoztam, vagy menjünk el, ha csak egyszerű vendégként akartam elmenni, mindig valamelyik barátnőmet kellett elrángatnom rá. Itt viszont legalább annyi férj volt, akik elkísérték a feleségüket, mint nyálcsorgató nők. Én is csak néztem a rengeteg gyönyörű ruhát, bármelyikkel megdobhattak volna, asszem, nem dobom vissza, nagyon az én stílusom (de sajnos nem a pénztárcámé) volt.
És képzeljétek, megrendeltük az új autónkat, november végén érkezik. A Yariskánkat egy barátunk vette meg, de hűségesek révén maradtunk a Toyotánál, csak ez Prius. Én egyáltalán nem értek az autókhoz, bár van jogosítványom, de tudjátok, elkényeztetett nőként saját sofőröm volt Lala személyében otthon, de ezt az autót én is merem majd vezetni. Egyrészt a német autósok rettentő toleránsak az olyan mulyácskákkal, mint én leszek, de a mumusomat - a parkolás gondját leveszi a vállamról az új autó, mert beparkol helyettem, nekem csak karba tett kézzel kell a fékpedált nyomnom, a többit megcsinálja ő maga! Rettentő kedves tőle!:-) Máris szeretem.

2008. október 12.

Már nem is ígérgetek, hogy többet fogok írni, mert -igaz, hogy tőlem függetlenül, de mindig közbejön valami, ami megakadályoz abban, hogy blogot írjak. A legrosszabb, hogy még mindig nincs internetünk otthon, ahol jobban a gép elé tudnék ülni, mint a hivatalban munkaidőben. Már én sem hiszem el nekik, de a jövő hétre ígérték a bekötését. Ilyen dolgokon látszik, hogy bár jobban meg tudnak szervezni a németek mindent, mint a magyarok, mégis egy nyamvadt intenet bekötése olyan helyre, ahol eddig nem volt (tehát nem csak átíratni kell), nekik is megoldhatatlan problémának tűnik.

Tegnap volt a Magyar Kolóniának a bálja Berlinben, ahová Lalával elmentünk, mert tiszteletbeli meghívót kaptunk rá. Eleve az volt a muris, hogy mi lettünk a díszvendégek így (külön be is mutatott bennünket a házigazda, hogy a nagykövetségről jöttünk, ergó emeltük az est fényét, hogy onnan is vannak vendégek), mindenki jól megbámult bennünket, és egész este lopott pillantások kereszttüzében ettünk, táncoltunk; nagyon furcsa volt, mert szerettem volna elbújni a többi vendég között, akik ráadásul jól ismerték egymást. De lassan megszokom, hogy Berlin nem az a hely, ahol a munkásosztály egyik névtelen, robotoló kis tagja lehetek, mint otthon. Eleve a diplomata státuszom meggátol benne, mert akárhová megyünk, tárt karokkal várnak, és mindenki elé helyeznek. Ez pl. egy bankban kimondottan jó, ahol nem kell háromnegyed órákat várnod, hogy sorra kerülj (Magyarországon pl. azért mentem át egy másik bankba, mert akárhányszor mentem ügyeket intézni, vastag könyvvel felszerelkezve indultam el, mert tudtam, minimum egy órát kell várakoznom, és a végén meguntam). Itt jól megszokom ezt az életet, aztán majd keserves lesz visszaszoknom, ha hazamegyek!:-) Nagyon vigyázok egyébként arra, hogy ez a kitüntetett bánásmód ne legyen természetes számomra, nem akarom, ha otthon találkozom barátokkal, azt mondják, nagyképűek lettünk!:-)

A német megyeget, még mindig én vagyok az egyetlen európai a csoportban (koreai, chilei, japán, amerikai, indonéz társaim vannak, hihetetlen akcentusokkal :-)!), nekünk magyaroknak szerencsére a hangképzésünk hasonló a németekéhez, így legalább a kiejtéssel nem szenvedek. Az a jó, hogy otthon, tudjátok, kiutazás előtt angolt tanultam, így az agyam rá van állva a nyelvtanulásra, nem okoz gondot, hogy tanuljak. Meg élvezem is, mi tagadás, mert sikerélményem van órán is, meg a mindennapokban is. Mostanában, ha fogadáson németül beszélgetnek körülöttem, már egészen sok mindent megértek belőle. Nem azt mondom, hogy tudnék válaszolni is, de már az haladás, hogy nem kell Lalának fordítgatnia állandóan, mert a lényeget kimazsolázom. Rengeteg feleség van, akik nem tanulnak németet, pedig már évek óta itt élnek, még mindig kukán állnak a férjeik mellett. Én majd' megőrültem attól, hogy nem értettem a körülöttem lévőket. És egész máshogy néznek az emberre, ha elnézést kérek angolul, mert nem tudok esetleg válaszolni, de hozzáteszem, hogy már tanulom a nyelvet. Nem tudom, másnak miért nem természetes, ha külföldre megy élni, évekre ráadásul, hogy megtanulja az ország nyelvét. Úgy ráadásul, hogy a magyar nemzet az egyetlen, aki munkát ad a feleségeknek is, nyugdíj és orvosi ellátás miatt, tehát nekem dolgoznom kell, nem "csak" feleség vagyok itt, de a többi nemzet felesége csak otthon ül, gyereket nevel, és háztartást vezet.

Ha valaki meg tudja szerezni a Szépvilág extra legújabb számát (kozmetikusánál, vagy a sminkes boltban), lapozgasson bele, mert egy nagy interjú van benne velem!

2008. szeptember 28.

Ez a hét szerencsére parti nélkül múlt el, de állítólag heteken belül elkezdődik a napi 2-3 fogadás, amikor loholunk egyikről a másikra, hogy mindegyiken legalább egy félórát ott legyünk, nehogy sértődés legyen a vége, hogy valamelyikre nem mentünk. Mindegy, most egyelőre jó hetem volt.
Különös dolog ez a diplomata élet. Csak azért viselkednek velem másképp, mert van egy nyamvadt kártyám, amivel elvileg mindent megengedhetnék magamnak. Furcsa nekem ez a helyzet. Ha pl. egy boltba bemegyek, és megmondom, hogy diplomata vagyok, már árleszállítást kapok, puccosabb helyeken külön kártyát adnak, hogy elég legyen csak azt bemutatni később.
Éppen autókeresésben vagyunk, imádnivaló Yarisunkat le akarjuk cserélni (kell valakinek egy elkényeztetett, féltve őrzött pici autó?), ezért több kereskedésben is megfordultunk mostanában. Eleve nem órákra, hanem napokra adják oda az autókat nekünk, ezen a héten pl. 4 napig nálunk volt egy csodaszép luxusautó, avval jártunk-keltünk mindenhová, még a nyelviskolába is Lala cipelte a fenekemet az autón, többnyire el is késtem, mert busszal ki lehet számolni az időt, kocsival nemigen.
Mindig fél kettőre érek vissza az iskolából a nagykövetségre, mellette van a Bundestag, ahová ebédelni szoktunk menni Lalával. Az első időkben, amikor még nem volt meg a kártyánk, és nem tudtunk ott enni, mindig szendvicseken éltünk, és én már halálosan untam őket. Így, hogy már meleg kaja lehet a pocakomban, sokkal jobb. Úgy látszik, kezdem elfelejteni a sminkes korszakomban a keksz-ásványvíz adta ebédeket!:-))
A munkámat már átlátom, és nem esem pánikba egy új kihívástól. Megszeretni sose fogom, mert sose vonzott engem az irodai munka, én szerettem a változatosságot, menni a dögnehéz táskámmal a fotózásokra, forgatásokra..., de kárpótol némileg, hogy Lalával együtt lehetek napközben, ami Magyarországon sose volt. És minden hétvégén szabadok vagyunk, ilyenkor sosincs fogadás, és kötelezettség, csak amit mi akarunk! Vettünk a múlt héten két biciklit, azzal száguldozunk a városban, és a parkokban, futni szoktam mindkét nap (ma különösen ki vagyok purcanva, mert a gyorsulást kezdtem el, sprinteltem 200 m-t, kocogtam 200 m-t, sprinteltem 200m-t,..., mindezt 8-szor, iszonyú fárasztó, nem is gondoltam volna!).
Ma volt itt Berlinben a maraton, hihetetlen, mire képesek ezek a futók! Én egyelőre azon vagyok, hogy 6,4 km-t (3,2 km. egy kör a félszigeten, ahol lakunk, azt csinálom kétszer) meg tudjam anélkül csinálni, hogy kinyiffantanám magam, de tudjátok, ott a novemberi verseny! Talán ha nem pár hónapja futnék, hanem mondjuk 6 éves korom óta, jobban menne!:-)De nem vagyok telhetetlen, mert így is érzem, hogy gyorsulok, és egyre jobban bírom.

2008. szeptember 21.

Ezt a hetet sem úsztuk meg parti nélkül, de hogy egy kicsit izgalmasabb legyen, kitaláltuk Lalával, hogy nem megyünk oda senkihez, és megnézzük, mi történik: jót beszélgetünk kettesben egy sarokban, vagy... Hát igen. Mivel nincs gyerekünk, akihez haza kellene szaladni, és kötelességünknek tartjuk, hogy minden partira, ahová meghívást kapunk, elmenjünk, ezért már "partyanimaloknak" lehet minket nevezni, egyre többen ismernek meg bennünket. Így az ominózus partira bemenni még kettesben mentünk be, de utána már egy percet sem tudtunk kettesben lenni, mert mindig jött oda hozzánk valaki, aztán ha ő elment, jött a másik, aztán a másik, ... szóval nem unatkoztunk. Lalának megmondtam, ha egyedül mer hagyni valakivel, jaj lesz neki! Persze egy rém fontos emberhez, a doyenhez oda kellett mennie, így egyszer csak két olyan feleség társaságában maradtam, akik nem beszéltek jól angolul, csak németül (ugye én meg azt a nyelvet tanulom már 3 egész hete!!!gondolhatjátok, még nem beszélem folyékonyan:-) ), szóval ilyenkor irtó ciki ott maradni valakivel, és próbálni semmiségekről kommunikálni olyan nyelven, amit az egyikünk nem beszél. Ilyenkor vannak a kínos hallgatások, meg egyik lábról másikra állás, meg a reménybeli várakozás, hogy valaki mentsen már meg ebből a helyzetből. Persze most nem jött lovag, én meg utálok csöndben maradni, úgyhogy angolul kezdtem mesélni valamiről, amit nem értettek a feleségek, de hálásan fogadták, mert mégse kukán álltunk egymás mellett. Ezeket a szitukat rettenetesen utálom. Persze az se jobb, ha beszél a másik angolul, mert akkor meg az a kínos, hogy miről beszélgessünk. Általában rém átlagos témák, az időjárás, meg milyen finom az étel-típusú hihetetlen mélyen szántó társalgások jönnek. Például egyetlen feleség sem tudja, hogy én Magyarországon sminkesként dolgoztam, de hogy Berlin nagyon szép, és igen, nagyon tetszik itt minden, azt mindenki!:-)

Biztatnak, hogy később ez jobb lesz, hát, remélem, mert egyelőre nagyon unalmas!
Jópofa volt a héten csütörtökön, ugyanis a magyar nagykövetségen minden hónapban van valamilyen új kiállítás, általában magyar művészek, cégek mutatkozhatnak be és kapnak lehetőséget a megismeréshez. A héten a Művészetek Palotája jött, és állított ki fényképeket a fellépő híres művészeiről, és egyszer csak Miklósa Erikát vettem észre az egyiken, ahol az Éj királynőjét énekli a nagyteremben (és természetesen én sminkeltem akkor is). Annyira jó érzés volt látni a múltamból itt egy darabkát, hogy teljesen elkapott a nosztalgiaérzés, ami itt még nem fordult elő!

2008. szeptember 14.

Elég vegyes hetem volt, egyrészt gyilkosságot fontolgattam, másrészt azt hittem, én halok meg.

Azt hiszem, egy kicsit bővebben is ki kell fejtenem a fentebbi mondatot, ugye?
Novemberben lesz itt egy maratonváltó futóverseny. Lala még a múlt heti koreai fogadáson a japán diplomatának megígérte, hogy szívesen részt venne, és megemlítette, hogy én is futok. (szép lassan, a magam örömére!!!). Ezek után vagy a japán értette félre, vagy Lala mondta rosszul, de hétfőn kaptunk egy levelet, hogy végre véglegesítve van a futócsapat, és annyi diplomata jelentkezett, hogy két csapat indulhat, és az egyikben én futom az 5 km-t, egyedüli nőként a pasik között! No, itt gondoltam arra, vajon hogyan kéne eltennem a férjemet láb alól, hogy a lehető legkevesebbel ússzam meg!:-) Nem az a gond, hogy futnom kell, hanem hogy ez nem az én választásom volt, hanem belekényszerítettek. És persze nem égetem magam, hogy visszamondom. Így a napi nyelvórák és házik írása, munka és fogadások mellé következő napirendi pontnak bevehettem az edzéseket is, hogy ne tegyem nevetségessé magam, hogy teknőcként "loholom" végig a versenyt!

Szerdán a szlovákok adtak egy fogadást. Én csak annyit írtam fel, hogy Koncerthaus és Beethoven, így joggal gondoltam, valamilyen koncert lesz, ahol ülni lehet. Én, a balga!:-) Vagyis mi, magyarok, balgák, mert mindannyian azt hittük, és úgy is készültünk. Az én esetemben a készülődés egy nagyon elegáns, hihetetlen magas sarkú cipőt jelent, amiben nem jó túl hosszú (3 percen túli) időt ácsorogni. De mivel koncert, és ülés, nem probléma. A történet folytatását biztosan kitaláljátok!:-) Koncert nem volt, a Beethoven a terem neve volt, és állófogadás volt!!! Ráadásul én a derékfájósok közé tartozom, ha megvan, és persze az első napomat éltem. A fogadás végén fizikailag olyan rosszul voltam (még kedvenc tengeri herkentyűim és a lazac sem kárpótolt), hogy megígértem magamnak és Lalának, hogy a jövőben kihagyom ilyenkor a fogadásokat, és dédnagyijainkhoz hasonlóan végigfekszem ezt az időszakot. Vagy viszek magammal egy sámlit, és pasmina helyett azt szorongatom a hónom alatt, hogy elővehessem, ha szükség van rá!:-))

Itt még nem sminkeltem, kivéve magamat 10 perc alatt a fogadásokra, és meglepő módon nem is hiányzik. Valahogy az annyira a másik, otthoni életemhez kapcsolódik, hogy itt furcsa is lenne a táskámat a vállamra venni, és egy fotózásra menni vele például.
Az itteni életem nem erről szól.

2008. szeptember 9.

Drága, kitartó olvasóim!
Tudom, hogy azt ígértem, innentől gyakrabban fogok írni, de egy pici türelmeteket még kérném, ugyanis a lakásunkban még nincsen internet, így csak a hivatalban tudok blogot írni, ami nem lenne gond, csak Lala is ott tudja feltenni, és a munka mindig előrébb való (legalább is neki) :-)
A múlt héten elkezdtem szuperintenzív nyelvtanfolyamomat, jelenleg 4-en vagyunk (az egyetlen leányka én vagyok), és napi 4 órában nyomatjuk, minden hétköznap. Már eleve ez kitenné a napomat a házi feladatokkal együtt, de még dolgoznom is kell a hivatalban, és akkor még a fogadásokat nem is említettem!
A múlt héten a koreaiak adtak látványos, nagyszabású estélyt az egyik patinás szállodában. A látványkonyha része egyetlen teremben zajlott, így egy kicsit heringfílingünk volt, de az étkezés utána már több teremben volt. Én mindenféle különleges ételt kipróbáltam, pl. a lótuszt, amit akár ki is hagyhattam volna, ugyanis semmilyen íze nem volt. Tényleg, még csak ízetlen zöldségíze sem. Szó szerint semmilyen. De elmondhatom legalább, hogy kóstoltam. :-)
Egy hete a lakásunkban lakhatunk, most vagyunk a szépítkezés fázisában. A lakást bútorozottan bérlik nekünk, és sok olyan bútor van benne, ami távol áll az ízlésemtől. Amit lehet, levisszük a pincébe, és veszünk olyat helyette, ami nekünk tetszik. De sajnos egy csomó "mozdíthatatlan" dolog van, így azt mindenféle csecsebecsével próbáljuk feldobni. Ki merem jelenteni, hogy már kezdjük otthon érezni magunkat benne!
Szombaton a diplomáciai testület közösen örökbefogadott papagájait látogattuk meg az állatkertben. A protokolláris két óra után szélnek eresztettek bennünket, onnantól tudtuk igazán felfedezni az állatokat. Igen, megtaláltuk Knut őfelségét is, szép nagy darab, retkes mackó lett belőle.
Nem tudom, a Merikat Manor az Animal Chanelen kinek mond valamit, én imádtam!! Ez egy reality-show egy szurikáta családról, nevezetesen Bajuszékról! Amikor csak lehetett, mindig megnéztem őket, jobban vártam, mint a Született feleségeket!:-)
A szurikáták pici, 20-25 cm-es szőrös állatkák, akik a föld felszínén vadásznak kukacokra, rovarokra, éjszaka pedig a föld alá mennek a járataikba aludni. Addig nem nyugodtam, amíg meg nem kerestük őket, mert tudtam, hogy van egy család az állatkertben is. Amikor megtaláltam, visongtam, mint egy kisgyerek, biztosan mindenki hülyének nézett: nézd, ott van egy, milyen cuki, fényképezd le, de gyorsan, mert elfut,...blabla, biztos előttetek van ez az őrült nőszemély!:-) Berlini életem eddigi csúcspontja volt ezekkel a picikkel találkozni. Ha ezt hallanák a nagyemberek, akikkel a fogadásokon találkozom!:-)
Azt hiszem, kezdem megtalálni a helyem itt. Még furcsán idegen minden, de már ismerős is egyben, nincs már meg az a félelmem az ismeretlen helytől, mint ami az elején volt. Egyedül járok a tömegközlekedésben, egyedül vásárolgatok, néha angolul, néha megpróbálkozom németül (csak akkor van ciki, mint ma pl. amikor kommunikálni akartak velem, én meg nem értettem, mit akar - szatyrot adni, mint kiderült), már nem nézek ki turistának.
Jól érzem itt magam, egy valakik hiányoznak csak, de nagyon: a szüleim. Tudtam egyébként, ha valaha hiányom lesz, ők lesznek. A barátaimmal szorosabb a kapcsolatom, mert itt levelezünk egymással, amit otthon nem tettünk meg, mondván, hogy tudnánk személyesen is találkozni. Persze nem tettük. De innen jó levelet írni. És kapni is, úgyhogy nyugodtan kezdjétek el nyomogatni nekem a billentyűket, és írjatok nekem bármilyen otthon történt eseményről. Egy barátnőm pl. megírta, hogy hőségriadóhoz közeli állapot van Magyarországon, miközben én már 2 hete bőrkabátban és zárt cipőben közlekedem, mert itt bizony már ősz van!

2008. augusztus 29.

Itt vagyok végre, sikerült a honlapom közelébe kerülni.

Szóval 17-én érkeztünk meg, egy nagyon hosszú, de szerencsére eseménytelen út után. Másnap már be is dobtak a mélyvízbe, mert Berlin egyetlen magyar éttermében megrendezték a búcsú- bemutatkozó partit. Gondoltam, meghúzódom a sarokban, néha rámosolygok valakire, és egyébként is megpróbálok láthatatlanná válni, de mivel "új húsok" voltunk, nagy esélyem nem volt rá. Ráadásul naivan azt gondoltam, majd kikapok egy olyan feleséget, aki nálam kevésbé tud angolul, hagy legyen egy kis sikerélményem, de persze ezt is buktam, amikor egy amerikai és egy kanadai diplomata lezuttyant az asztalunkhoz!:-) Az az érdekes, hogy mindenki megkérdezte, beszélek-e németül, vagy angolul, és az angolra rábólintva átváltanak erre a nyelvre.

Másnap egy másik nemzet új diplomatáinak bemutatkozó partijára voltunk hivatalosak, na gondoltam, végre nem én vagyok az új! Szegény feleség nagyon megilletődve ácsorgott a férje mellett, remélem, előző nap én magabiztosabbnak tűntem!

Átlag heti két nap kell partira mennem, pont ma is vár rám egy, egyre könnyebb a dolog! Féltem attól pl., hogy alulöltözött leszek, ezért még Bp-en feltankoltam elegáns szoknyákból, selyem felsőkből, blézerekből, a saját ízlésemet alapul véve. Nagyképűség nélkül állíthatom, jó stylistja vagyok magamnak, egyáltalán nem lógok ki, sőt, egy kicsit talán még túl is öltözöm. A régiek már lazábban veszik a dolgokat, én még vászonnadrágban nem érezném jól magam, azt hiszem, a magabiztosságomhoz kell a selyem!:-) Aztán majd én leszek az, aki a farmert beviszi a fogadásokra, mint sikkes viselet.:-)
A korom miatt viszont tényleg kilógok, mindenki idősebb nálam. És majdnem mindenki gyerekes. Én meg mindenkinek hajtogathatom, hogy MÉG nincs gyerekünk, mire bólogatnak, hogy igen, fiatal vagyok, ráérek még. Így a legegyszerűbb ezt a kérdést megoldani. Még magyarul sem tudom megértetni mindenkivel, nem akarok gyereket, hát még angolul!

Tegnap költözhettünk be végre a lakásunkba, eddig festették és takarították. Addig nem feküdtünk le, amíg minden dobozt, zacskót ki nem pakoltunk, hogy legalább valamennyire otthonos legyen. Az a furcsa, hogy addig, amíg a nagykövetség vendéglakásában voltunk, egy kicsit otthontalannak éreztem magam, a pesti lakás nagyon messze, a berlinibe még nem tudtunk beköltözni. Tegnap viszont már a miénkben aludtunk, de azt sem éreztem még a magaménak. Csupa ismeretlen bútor (nem igazán az én ízlésem), olyan képek a falakon, amik szintén nem, nem találom a villanykapcsolókat, melyik szekrényben is találtam logikailag tökéletes helyet valaminek...ezernyi zavaró dolog. Viszont rettentően élvezem az ittlétet!!! Hétfőn kezdődik a német nyelvtanfolyamom, 6 hónap, heti 5 nap, napi 4 óra + a gyakorlás lehetősége lépten-nyomon. Ha nem tökéletes nyelvtudással megyek haza 3 év múlva, szégyellni fogom magam miatta!

A munkatársainkról, egy házaspárról csak szuperlatívuszokban tudok írni, ennyire kedves, közvetlen, barátságos emberekkel még nem találkoztunk, hihetetlen módon megkönnyítik a beilleszkedésünket. Nagy mértékben nekik köszönhető, hogy jól érezzük itt magunkat, és otthonról nem hiányzik semmi. Tudom, hogy meglincseltek, amiért ezt írom: itt finomabb a túró rudi, mert krémesebb állagú, és nem olyan édes, mint otthon. :-)

Mivel egyre inkább normalizálódik a helyzetünk, ezért ezután gyakrabban tudok írni (mármint a pesti heti egyhez képest), egy-egy érdekesebb alkalomról részletesebben fogok írni, sőt, képeket is teszek majd fel.

• Magamról
  Röviden bemutatkozom
• A könyvem
  
  Hordható tudás
• Blog - Berlin
  Új: 2010. március 14. Hírek, érdekességek Berlinből
• Blog - Smink
  2005. nov. 18 - 2008. aug. 11. Hírek, érdekességek a sminkről
• Galéria
  Új: 2009. január 25. Sok-sok kép
• Referenciák
  Új: 2008. június 29. Munkáim a teljesség igénye nélkül
• Ők is...
  Nevek
• Linkek
  Hasonló témájú oldalak
• Kapcsolat
  Írj!